Tizedik fejezet - Ébredés

Na, sziasztok!!! Ma lesz a vizsgám, nem tudom, hogy fog sikerülni, remélem, jól... Arra gondoltam, hogyha rossz lenne, kéne valami, ami fel tud vidítani... Ezért felteszem a legújabb fejezetet, hadd örüljek a kommenteknek... ez okból most megkérek mindenkit, hogy légyszí' írjatok megjegyzést, mert nekem nagyon jólesik... Ha meg jól menne, ha ötöst kapok, akkor megpróbálom pénteken hozni a tizenegyedik fejezetet... Na, köszönöm azoknak, akik az előző fejezethez olyan hosszú komit írtak... mindenki azt írt... 

Jó olvasást!!!

 Fény. Mindenfelé fény. Az ablakon át erősen betűzött a nap, kis ideig hunyorognom kellett. A napsugár pont rám esett, s én élveztem kellemes, meleg érintését a bőrömön. Az erkélyajtó nyitva volt, rajta friss holdföldei levegő áramlott be, és ezáltal enyhe huzat keletkezett a szobámban. Nem bántam, jól esett. Behallatszott a vidám madárdal, s láttam, hogy a kis szárnyasok ott repkednek a tornyom mellett. Hangjuk megnyugtatólag hatott rám. Pár percig csak feküdtem az ágyban, és csodáltam őket. 

 Nyöszörgésre lettem figyelmes, ami az ágyam vége felől jött. Megpróbáltam felülni, de ekkor jöttem rá, hogy milyen erőtlen vagyok, hiszen alighogy kezemre támaszkodtam, visszaestem az ágyra. Nagyon gyenge voltam, de makacs is. Így hát- kis küszködés árán- végül ülő helyzetbe húztam-toltam magam. Zihálva körülnéztem a szobában, s három szempárral néztem szembe. A kutyák rendületlenül figyeltek, le nem vették rólam a szemüket. Dantén láttam, hogy legszívesebben felugrott volna az ágyra, és szétnyalta volna a fejem, de nem tette. Wrolf az fogta magát, odasétált az éjjeliszekrényemhez, és megbökte az orrával a rátett teáscsészét, mintha csak azt akarná mondani, hogy igyam meg. Mintegy válaszként, már éreztem is, hogy a szám teljesen ki van száradva. Óvatosan a teáért nyúltam, és lassan kortyolgatva megittam az egészet. Kicsit ki volt már hűlve, de Marmalode biztosan tehetett bele valamit, mert mindjárt jobban éreztem magam. Sokkal erősebben. Kedvem támadt azonnal  kiugrani az ágyból, és futni egy kört a kastély körül. 

 Dante odajött az ágy mellé, megnyalta a kezem, majd letette a fejét a takarómra, és csak nézett fel rám azzal a hatalmas szemeivel. Halkan felnevettem.

- Jól van, gyere- veregettem meg magam mellett a helyet.

 Neki sem kellet kétszer mondani, abban a pillanatban felugrott, és odabújt hozzám. Brutus, gondolva, hogy ha Danténak is szabad, neki is, lefeküdt a nyoszolyám végébe, fejét a lábamon nyugtatva.

 Hirtelen meghallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Lépései hossza és erőssége alapján Sir Benjamin lehetett. Egyre jobban közeledett szobám ajtajához, így gyorsan illedelmesebb helyzetbe helyeztem magam. Úgy éreztem,  minden lépés között órák telnek el. Végül, végre-valahára, kinyílt az ajtó. Tényleg nagybátyám volt a látogató, a szobába érve szeme elkerekedett, szája o-t formált. Arcán először elképedést láttam, majd azt felváltotta az öröm. Az ajtót úgy hagyta, nyitva, el is felejtette bezárni, úgy jött oda hozzám. Mosolyogtam az arckifejezésén. 

- Catherine, hát felébredtél? Hogy érzed magad?- kérdezte aggódva.

 Nem ült le, csak állt ott szerencsétlenül, azt sem tudva, mit is kezdjen magával. Megpaskoltam az ágyam szélét, jelezve, hogy az az ő helye. Teljesítette kimondatlan kérésemet. 

- Először nagyon gyenge voltam, de ez elmúlt, mikor megittam a teát.- erre csak bólintott, de láttam, hogy csillog a szeme, örül, hogy jól vagyok. Ez megmelengette kicsit a szívemet.- Bácsikám, mennyi ideig nem voltam magamnál? És hogy kerültem egyáltalán ide?- kérdeztem, hiszen eszembe jutott, hogy az erdőben zuhantam le e lóról.

 Bácsikám elgondolkodott pár másodpercre.

 - Digweed épp egy elszabadult lovat vitt vissza a karámba, mikor...- itt egy kicsit elhallgatott széles vigyoromat látva, amit nem tudtam elrejteni.- Te voltál?

 Nem válaszoltam, csak intettem, hogy folytassa.

- Szóval szegény Digweed épp egy általad kiszabadított lovat vitt vissza a karámba, mikor meglátta, hogy Periwinkle száguld felé, eléggé megtépázott, vizes állapotban. Miután elgondolkodott azon, hogy mi lehet aznap a lovakkal, rohant fel hozzám, keltett fel, és én már mentem is a toronyszobába, hogy megnézzem, ott vagy-e, de természetesen csak azt az átkozott könyvet találtam meg a földre hajítva. Abban a pillanatban lóra pattantunk  és bejártuk az egész környéket. Az nem is volt kétséges számomra, hogy miért mentél el, csak mi lett veled? Nagyon aggódtam, Catherine, érted? Attól féltünk, hogy de Noir-ok kezére kerültél, vagy valami állat megtámadott.- nem is tudta, milyen közel járt az igazsághoz.- Viszont sehol nem találtunk semmit. Éppen hogy hazaértem, bőrig ázva, egy falubeli földműves hozott téged, szekéren. Nagyon megrémültünk, hiszen szörnyű állapotban voltál. Ahelyett, hogy forró lettél volna a láztól, jéghideg volt a tested, mint egy... hulláé- mondta ki a szót kis szünet után.- , pedig körülbelül három órát fekhettél a falu mellett, a földeknél, a fűben, a zuhogó esőben. Ez volt öt napja.

- Öt napja?!- kiáltottam hisztérikusan.- Uramisten!

 Bácsikám csak grimaszolt egyet, majd folytatta:

- Az orvos három nap után már le is mondott rólad. Nem mozdultál, a testhőmérsékleted pedig csak nem akart növekedni, sőt, ha lehetséges, még csökkent is. De mi nem adtuk fel. 

 Rám mosolygott, és én viszonoztam.

- Nos, bácsikám, felelve a kérdésére, igen, én eresztettem szélnek a lovat, de nem akartam, hogy Digweed meglásson, valahogy el kellett terelnem az istálló környékéről. És... van ám egy nagyon hosszú, izgalmas, és képtelen történetem...- kezdtem bele.- De először hívja ide bácsikám Marmalode-ot. Nem akarom kétszer elmondani.

 Míg elment, gondolkodtam, hogy hogyan is mondhatnám el ezt az egészet. Miután visszatértek, mindent részletesen elmeséltem. A könyv elolvasásától kezdve egészen az ébredésemig. Néhol igencsak döbbent arcot vágtak, vagy aggódót, jókat tudtam volna nevetni rajtuk, ha ezek a dolgok nem velem történnek meg. Akkor lepődtek meg a legjobban, főleg bácsikám, mikor a sasalakban tett szobámbeli kirándulást meséltem el. Minden szó szerint, alaposan beleivódott az emlékezetembe. Mikor szóról szóra felidéztem bácsikám beszélgetését az orvossal, előbbi majdhogynem leesett az ágyam széléről.

 A látomásokat néha megszakító női arcról azonban nem tettem nekik említést. Őt kihagytam, nem tudom, miért, de valahogy éreztem, hogy nem kéne szóba hozni.

 Láttam, bácsikám arcán, mi ment végbe benne, mikor elmondtam neki, hogy hallottam, mikor beszélt hozzám, és hogy annak hatására kezdett el küzdeni. Meghatottság. Szeretet. Boldogság. Megint meghatottság. Elégedettség. Végül szeretet. Ekkor már tudtam, hogy ő az, aki apám helyett apám lesz.

 Így, elmesélve, igencsak hihetetlenül hangzott az egész történet. Főleg a szüleimmel való találkozás a végén. De én tudtam, hogy igaz volt, ott voltak velem, és most is vigyáznak rám. Bácsikám és Marmalode is hittek nekem. Nem tudom, hogy én hittem volna-e valakinek, ha ugyanezt elmondja, hogy vele megtörtént. Sőt, biztos, hogy azt gondoltam volna, hazudik.

 Sokáig meséltem, történetem órákig elnyúlt, hiszen bele-bele is kérdeztek. Mikor befejeztem, könnyes volt a szemem, hisz utolsó látomásom a szüleimről szólt, azt is mondtam el utoljára. Ehhez a témához nem volt sok kérdésük. 

 Bácsikám ekkor váratlanul felugrott, mintha bolha csípte volna meg- amivel mellesleg rám hozta a frászt-, és kisietett a szobából. A szakáccsal értetlenül néztünk utána. Hamar visszatért, kezeit a háta mögé rejtve, halovány mosollyal az arcán. Megint odaült az ágyam szélére, és a kezembe rakott egy aprócska lapocskát.

- Ez a tiéd.-mondta halkan, várva a reakciómat.

 Elképedten, és meghatódottan bámultam a lapra szinte egy percen keresztül. Valami kis vázlatrajz lehetett, icipici, nem volt akkora, mint a tenyerem fele. Két személyt rajzolt rá valami hihetetlenül ügyes kezű művész, akiket azonnal felismertem, mert teljesen élethűek voltak rajta. A szüleimet ábrázolta. Pontosan ugyanúgy néztek ki, mint a látomásomban.

- Köszönöm- suttogtam, a képecskére bámulva.

 A nyakláncomért nyúltam, ami mindig ott lógott a nyakamba, mert édesanyámé volt még annak idején. Nem találtam, így kétségbeesetten elkezdtem keresni. Bácsikám biztos látta, hogy a mellkasomat markolászom, egy lánc után kutatva, mert megszólalt:

- Nem ezt keresed?- emelte fel a hőn áhított tárgyat az éjjeliszekrényemről. Elvettem tőle, a kezembe fogtam a medált, és óvatosan kinyitottam. Trükkös zárral rendelkezett, kicsit el kellett forgatni. Beleillesztettem a képet, ami pont beleillett. Boldogan rámosolyogtam bácsikámra.

- Így már mindig velem lesznek-jelentettem ki, és a lánc a rajta lógó medállal együtt visszakerült a nyakamba. Marmalode éppen akkor  jött be a szobámba egy tálca illatozó ennivalóval a kezében, mire összefutott a nyál a számban, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen öt napja nem is ettem. Eszembe jutott, hogy nem is vettem észre, hogy kiment. Letette a takarómra a tálcát, én pedig szinte rágás nélkül tüntettem el a finomabbnál finomabb falatokat, a szakács elégedetlenségére.

- Ennyi erővel akár kását is csinálhattam volna, ha így eszed, hogy nem is érzed az ízét- motyogta az orra alatt, mikor kivitte az üres edényeket. 

- Azt meg nem ettem volna!- kiáltottam utána vidoran, jóllakva.

 Bácsikám kényelmesen elhelyezkedett az egyik karosszékben. Láttam rajta, hogy nagyon akar valamit kérdezni, vagy mondani, de nem tudja, hogy kezdje. Vagy nem meri megkérdezni. Hol kinyitotta a száját, hol bezárta.

- Kérdezzen bátran- mondtam neki, hátha segítek.

 Még habozott egy kicsit, mielőtt megszólalt volna.

- Nos... hogyan döntöttél a ... nos, a... hát erről a dologról... erről a...- nem tudta kimondani mit akar, de én már rájöttem.

- Az átokról?- kérdeztem rá, mire bólintott.- Ez a Sorsom, nem menekülhetek el előle. És valljuk be, már nem is akarok. Úgy tekintek rá, akár egy jó kalandra.- ennél a résznél bácsikám eléggé meglepett arcot vágott- Talán a szüleimmel való beszélgetés tehet róla, nem tudom. Talán az, hogy mikor megpróbáltam elmenekülni, majdnem meghaltam. Lehet, hogy e kettő együtt. De nem számít. A de Noir-ok sokan vannak, idegesítőek, de őket is ki lehet valahogy cselezni, majd csak kitalálok valamit.- mondtam optimistán.

- Egyelőre csak pihenj. Még ne erőltesd meg magad. És tudd, hogy Marmalode-ra, Digweedre, és rám mindig számíthatsz. Mi melletted állunk. Legközelebb inkább beszéld meg velünk, ha bármilyen problémád van, ahelyett, hogy egy szó nélkül elszöknél, jó?

 Bólintottam.

- Tudom, hogy nagy hülyeséget csináltam., és sajnálom.- szólaltam meg egy kis szünet után.- De akkor úgy láttam, hogy úgy a legjobb, úgy láttam helyesnek.

- Ne aggódj, megértem- mosolygott rám.

 Egy kis ideig megint csend volt. Végül bácsikám törte meg.

- Catherine, én úgy látom, hogy magányos vagy. Nem szeretnél korodbeliekkel megismerkedni? Van a faluban néhány lány...

- Nem- vágtam közbe.- Nekem bőven elég a kutyák, Marmalode, Digweed, és bácsikám társasága, higgye el. Szeretek egyedül is lenni, meg aztán beilleszkedni se nagyon tudok. Nem volt társaságom soha, de nem is igényeltem. Ilyen vagyok, és úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül- néztem rá bácsikámra jelentőségteljesen. Ő felnevetett.

- Igazad van, tényleg nem lennék én sem valami nagy társasági ember.

 Egy darabig még együtt nevetgéltünk, majd ásítottam egy nagyot. Nem is értettem, hogy lehetek ennyire fáradt öt nap alvás után-

- Látom, kimerültél. Pihenj egy kicsit- mondta bácsikám.- Ha éhes leszel, küldd le Wrolfot.

 Felállt, adott egy atyai puszit a homlokomra, majd kiment a szobából. Tényleg fáradt voltam, de nem akartam pihenni. Igaza volt Sir Benjaminnak, egy kicsit tényleg magányos voltam. De a beilleszkedés az soha nem ment, sehol nem tudtam elfogadtatni magam. Mindenki látta rajtam, hogy különc vagyok, engem nem igazán érdekelt az, hogy illedelmesen viselkedjek. A lányok soha nem akartak vele barátkozni, a londoni fiúk meg olyan hülye városi ficsúrok voltak, velük meg én nem akartam. Mikor rosszabb lett a helyzet- már gúnyoltak, és látványosan ki is közösítettek-, apám kivett az iskolából, és ő tanított. Minden szempontból a legjobb apa volt a világon. Mielőtt elaludtam, azon gondolkodtam, hogy Sir Benjamin mennyire hasonlít rá, nem csak külsőben, de viselkedésben, és stílusban is.
--------------------------------------
Na, milyen volt?
Puszi