Tizenkettedik fejezet - Barát

Na, sziasztok! Elnézést kérek a kései fejezetért, de nyaraltam, így nem tudtam begépelni a fejezetet. Erre csak ma tudtam időt keríteni, tényleg bocsi. Nos, volt bőven időm, így meg tudtam írni pár fejezetet előre, de a gépeléssel lesznek gondok, nem tudom, mikor rakom fel őket, de már megvan, hogy Robin mikor derül fel újra. Ígérem, már nem kell sokat várnotok, hozom minél hamarabb, amint tudom... :))))) Erről a fejezetről annyit, hogy nem érzem olyan jónak, még javítgatnék rajta, de már nem akartalak titeket annyira megváratni. Utólagos megjegyzés: Átírtam!

Jó olvasást!

Mary is tizenhét éves, mint Catherine!!!

 Vidáman mosolygott. Arca lágy volt, kedves, vonásai egyszerűek, de szépek. Hullámos barna haja körbeölelte az arcát, hatalmas sötét szemei barátságosan mértek végig. Ruhája egyszerű, pont amilyenre szüksége van egy földeken dolgozó lánynak. Nálam kicsit magasabb volt, de ugyanolyan vékony. 

- Szia - köszönt kedvesen. - Mary vagyok. Mary Miller.
 Szép hangja volt, vidáman csengett, látszott rajta, hogy örül nekem.

- Szia -  mosolyogtam rá. - Catherine-nek hívnak.

- Tudom - válaszolta, mire igencsak meglepődtem. - Gyorsan terjednek a hírek - felelte mosolyogva kérdő tekintetemre. 

 Pár percig csak toporogtunk egy helyben, azt sem tudtam, mit csináljak. Gondolom, ő várt arra, hogy én szólaljak meg, de nem találtam témát, amiről beszélhetnék vele.

- Nem ismered itt ki magam, ugye? - kérdezte végül.

- Hát... itt nem - feleltem, a hangsúlyt az 'itt' szóra téve.

 Furcsa, értetlen fejet vágott.

- Nem értem. Túl nagy a zsivaj - jegyezte meg. - Alig hallak - hirtelen felcsillant a szeme. - Gyere!

 Csuklómat megfogva húzott maga után. Nem sejtettem, mit akarhat, így hagytam. Mary ment, ment, megállás nélkül, csak tolakodott előre a tömegben, engem magam mögött vonszolva. Miközben elhaladtunk a táncolók mellett, figyeltem őket. Éppen valami körtáncot jártak.

 Táncolni tudok, és szeretek is. Sajnos, ilyen típusú néptáncot sehol nem tanultam, csak formális táncokat, melyeket kötelező egy mai fiatal hölgynek tudnia. Ide szívesen beálltam volna, de ebben két dolog akadályozott meg: Mary vonszolása, valamint nem is mertem volna odamenni az idegenek közé.

 Mary elvezetett a templom mellett is. Aranyos kis épület volt, a kertje tömve virágokkal, melyek ezerféle színben pompáztak. Mikor mögé értünk, 'elrablóm' megállt a kis tisztáson, amely ott terült el. A rét szélén (valljuk be, a rét elnevezés kissé nagyzoló, olyan picike volt) egy kis patak csordogált, s fölé hajolt egy méretes fűz. Az ünnepség zsivaját itt már nem lehetett annyira hallani, pedig közel voltunk hozzá.

- Megérkeztünk - mondta Mary, a fűz alá leülve. - Itt már foglak hallani.

 Odavánszorogtam én is, és lehuppantam mellé a földre, a vízhez közel. Apró kavicsokat kezdtem el a patakba dobálni, melyeket magam mellett találtam, s egy ideig csendben ültünk, de Mary ezt nem bírta sokáig.
- Mondd, te mindig ilyen szótlan vagy? - tudakolta.
 Én és a szótlan! Alig tudtam visszafojtani a nevetésem.
- Nem - mondtam neki.
 Halkan elnevette magát.
- Szóval akkor csak engem tisztelsz meg ezzel... Ennyire ijesztő lennék? - kérdezte vicces grimaszokat vágva.
 Én is vele nevettem.
- Nem, dehogyis - mentegetőztem. - Csak még nem voltak olyan ismerőseim, mint te. Úgy értem, nem volt senki ilyen közvetlen, ilyen... - nem tudtam befejezni, de Mary megtette helyettem.
- Ilyen falusias? - kérdezte nevetve. - Te mindig olyan kicicomázott, városi libákkal barátkoztál, ugye? Mármint nem úgy értem, hogy te az lennél! - tette hozzá gyorsan. - Láttalak, hogy rendesen lovagolsz, nem úgy, ahogy a városiak szoktak. Meg a kutyáiddal szaladgálsz.
 Elpirultam. Ennyire feltűnő, hogy különc vagyok?
 Láttam rajta, hogy szeretne kérdezni valamit, de nem meri. Kinyitotta a száját, majd becsukta, és rágta az ajkát. Ezt a mozdulatsort többször elismételte. Nem kellett sok ész, hogy kitaláljam, mit akarhat.
- Igen - mondtam neki, mire kissé furcsán nézett rám. - Igen, én vagyok a Holdhercegnő.
 Tátva maradt a szája, én pedig elnevettem magam az arckifejezésén.
- Nem mertem megkérdezni, olyan tolakodó lett volna... - mentegetőzött.
- Semmi probléma - feleltem még mindig nevetve. - Nem tabutéma.
- Tudod... - kezdett bele. - Olyan régóta vártunk már rád...
 Hirtelen nagyon erős lelkiismeret-furdalás tört rám. Őket akartam cserbenhagyni, mikor nem fogadtam el a Sorsom. Tudtam, abban a percben nagyon erősen éreztem, hogy végül jól döntöttem. Régóta vártak már a biztonságra, arra, hogy végre legyen valaki, aki megmenti völgyüket. Én pedig megteszem ezt nekik.
- Mikor végre feltűntél, senki nem mert odamenni hozzád - folytatta. - Figyeltünk távolról a többiekkel, mikor sétáltál meg lovagoltál.
 A szája elé kapta a kezét.
- Jaj, vagyis nem! - kiáltott fel. - Úgy értem, arra mentünk, és láttunk! Úgy értem... szóval... -  dadogott.
 Kezdtem feloldódni. Mary egyszerű lány volt, beszédes, kissé talán naiv, előbb járt a szája, mint mielőtt átgondolta volna a mondandóját. Felcserélődött a szerep, most már ő szégyenlősködött.
- Hagyd már! Nem kell mentegetőzni - mondtam neki mosolyogva. - Érdekes lehetek. Egy, a kutyáival kergetőző úrinő, aki még Holdhercegnő is.
- Hát... mit mondjak... tényleg meglepődtem, mikor először megláttalak. - felelte széles mosollyal az arcán.
 Támadt egy ötletem. Annyira vonzott a patak hűs vize, hogy nem bírtam csupán nézni. Levettem a cipőmet.
- Te meg mit csinálsz? - tudakolta Mary csodálkozva, ám válaszolnom sem kellett, mert azonnal rájött a szándékomra, s követte példámat.
 Belegázoltam a vízbe bokáig, kellemesen hűvös volt. Eleinte feltartottam a szoknyám, hogy ne legyen vizes, de aztán rájöttem,, hogy teljesen felesleges, mivel így is, úgy is nedves lesz. Hátrafordultam, éppen idejében ahhoz, hogy elhajoljak egy hatalmas adag víz elől, melyet Mary küldött volna a nyakamba. Bosszús arcot vágott, mikor meglátta, hogy mivel el tudtam ugrani, alig lettem vizes.
- Na, megállj! - kiáltottam, és kezdetét vette egy vízi csata.
 Ez nekem teljesen újdonság volt, mert soha nem játszottam még így senkivel, főleg nem vízben. Igazság szerint még úszni sem tudtam. Furcsálltam, mikor Mary lelocsolt, mert hiába éreztem, hogy jóban leszünk, akkor még nem volt olyan személyes, baráti kapcsolatunk, és nem gondolom, hogy az ilyen friss barátok így játszanak. Szerintem ez a játék kicsit olyan bensőséges volt, legalábbis én úgy éreztem, mert ilyet az ember azokkal szokott játszani, akiket nagyon régóta, talán még a gyermekkorából ismer.

 Egy félórával később már a parton ülve szárítgattuk a hajunkat, és csavargattuk ki a vizet a ruhánkból.
- Kellemesen csalódtam benned - jegyezte meg vigyorogva Mary. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen vadóc vagy. Egy úrinőtől több komolyságot vártam.
 Feltápászkodott, és száját csücsörítve elkezdett pipiskedve fel-alá járkálni. Gondolom, azt akarta bemutatni, hogy hogyan kéne viselkednem. A fejét felemelte, és elkezdett nekem parancsolgatni elvékonyított hangon. A vége az lett, hogy mind a ketten görnyedeztünk a nevetéstől.
- Jaj, istenem - mondtam. - De rég szórakoztam ilyen jól!
- Én is - bólogatott újdonsült barátnőm.
 Visszakísért a főtérre, ahol bácsikám már várt rám. Mikor meglátta, hogy ki vagyok pirulva a nevetéstől, s látta milyen jókedvű, vidám lettem, szélesen elmosolyodott.
- Régóta vár rám bácsikám?
- Nem igazán - felelte hanyagul. - Indulhatunk?
- Egy pillanat - vágtam rá, majd odafordultam Maryhez. - Hét, akkor szia.
- Még találkozunk, ugye? - tudakolta.
- Hát persze! Nincs kedved holnap délelőtt eljönni velem kutyát sétáltatni? Esetleg jöhetnél a kastélyparkban lévő nagy fenyőhöz.
- Az nagyszerű lesz - mondta kedvesen csillogó szemmel.
 Miután elbúcsúztunk, hazament mindenki, ki-ki a maga útján. Vidáman lépkedtem, széles mosollyal az arcomon. Bácsikámnak láthatólag tetszett a változásom. Egyszer szólalt meg útközben:
- Igen, persze, egyértelmű, hogy nincs szükséged korodbeliekre... - suttogta vigyorogva.
---------------------------------------------
Nos, már az elején említettem, hogy nem ez a kedvencem, hát... azért remélem, nem olyan rossz, mint amilyennek én érzem. Valahogy sehogy nem boldogultam ezzel a fejezettel, egyszerűen nem tudtam beleérezni magam Cath helyébe. Ha valamit nagyon borzasztónak találnátok, szóljatok nyugodtam, mert kijavítanám!!!
Köszi: Orchidée
Utólagos megjegyzés: Kijavítottam, átírtam!!!! Köszönöm, Nina Law, hogy rávezettél, mi a probléma!

Tizenegyedik fejezet - Meglepetés

 Naszijasztok... bocsi a késedelemért, ne haragudjatok, sorolhatnám a mentségeket, de túl sok van, így inkább nem szaporítom a szót. Köszönöm azoknak, akik az előző fejezethez írtak kommentet, nagyon hálás vagyok érte... mellesleg a vizsga az ötös lett... Igazad van, Norrinett, egyszer-kétszer tényleg elkalandoztam tanulás közben, de ki nem szokott?? :D Fancsy, én nem félek a kommentektől, sőt, én kérem a kemény kritikát, szóval számítok rád!

(A templom feldíszített bejárata)

Világéletemben utáltam betegnek lenni. Utáltam az ágyban fekvést, a tehetetlenséget, azt, hogy nem tudok kimenni az udvarra, lovagolni, rohangálni. Gyerekként nagyon hiperaktív voltam, persze ez az évek során elmúlt, de a mozgást mindig is szerettem.

 Ezért is csodálkoztam most nagyon, hogy nem kívánkozok ki. Teljesen jól elszórakoztattam magam az ágyban fekve, gondolkodtam, álmodoztam, tervezgettem, és olvasgattam. Itt, Holdföldén még a betegség is jó volt. Néha bejött hozzám Sir Benjamin, vagy Marmalode, de egy óránál több időt szinte soha nem volt alkalmuk maradni, ugyanis bácsikámnak a birtok ügyeit kellett intéznie, utóbbit pedig a konyhai teendők szólították.

 Egy alkalommal megkértem bácsikámat, hogy hozza oda nekem apám könyvét, mert át akartam olvasni újra. Végignéztem az egészet, rejtett utasítás után kutatva, mely a gyöngyök hollétére utalt volna, de sehol nem találtam semmit. Már majdnem a földhöz vágtam dühömben, mikor megakadt a szemem az egyik mondaton: A ládát William de Noir szerezte meg, s elrejtette köpenye alá. 

- Tehát a de Noir klánnál lesznek a gyöngyök is.- mormoltam halkan.

 Ennek a tudatában egyszerre örültem és bosszankodtam. Ekkor kihullott valami a könyvből. Egy pici bőrtok volt, s mikor belenéztem, egy kulcsot leltem meg benne. Eleinte nem tudtam mire vélni, mi lehet az, aztán felengedett a szürke köd a fejemről, és felismertem. Majdnem felkiáltottam örömömben, hiszen a dobozka kulcsát tartottam a kezemben, melyet még az én ősöm, Sir Wrolf Merryweather kaparintott meg még annak idején. Gyorsan ellenőriztem a könyvben lévő képekről, és megnyugodtam, hogy tényleg az a kis kulcs van nálam, ami oly nagyon a segítségemre lehet. 

 Utolsó teendőként még kiszámítottam, hogy mikor is lesz az a bizonyos ötezredik telihold. Az eredményen nem lepődtem meg túlságosan, ilyesmire számítottam, de azért örültem volna, ha kicsit több időt 'kapok'. Alig volt egy hónapom. Kezdtem egyre inkább aggódni. 

 Egy teljes hétig kellett az ágyban feküdnöm, amíg egészen jól nem éreztem magam. Egy reggel felébredtem, és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább az ágy fogságában, fel kell kelnem. Úgy is tettem. A kutyák, akik míg beteg voltam, Sir Benjaminnal jártak sétálni, mikor ő lovagolt, azonnal felébredtek. Bácsikámmal is jól összeszoktak, tudták, hogy hozzá lehet menni egy kis dögönyözésre, ha én nem érek rá. Éberen figyelték minden mozdulatomat, miközben megmosdottam és felöltöztem. Wrolf még egy apró mordulást is megeresztett, biztos nem tetszett neki, hogy nem maradtam az ágyban, de leintettem. A hajamat kefélve a tükör elé ültem a székre és alaposan szemügyre vettem magam. És mit láttam?
 Egy normál termetű, karcsú, sőt a betegségtől kissé lefogyott lányt, hosszú, mogyoróbarna hajjal, ami puhán a vállára omlott, és a derekáig ért. Vonásai lágyak, nőiesek, de kék szemeiből sütött a huncutság, a vadság, és a büszkeség. Arca kissé beesett, sápadt, látszott rajta, hogy nemrég gyógyult fel. Mozdulatai egész kecsesnek mondhatók.
- Nem is olyan rossz, mint amire számítottam- mondtam magamnak.
 Dante ekkor felnyöszörgött. Elnevettem magam.
- Férfiak...- motyogtam az orrom alatt.- Na, gyere ide, te nagy macsó!- hívtam magamhoz, az pedig boldogan jött oda egy kis simogatásra.
 Kis idő elteltével kiléptem az ajtón. Halkan becsuktam magam mögött, majd elindultam a lépcső felé, de félúton megálltam, és a falon lévő képre bámultam. Csodálkozva néztem, tátott szájjal. Az rajta szereplő nő ugyanaz volt, mint a könyvben lévő Holdhercegnő! Ugyanazok az arcvonások, ugyanaz a haj. Őt ábrázolta a kép! Sőt, ahogy a képet néztem, rájöttem, hogy nem csak a könyvben láttam már, hanem övé volt az a női arc is, amely megszakította a látomásokat! A Holdhercegnő szerepelt volna az álmaimban? De az olyan élethűen hajolt felém az a nő álmomban, hogy nem is csupán álom lehetett. De hát az lehetetlen. A Holdhercegnő, ha igaz a könyvben leírt szöveg, akkor már rég nem is él. Vagy mégis? Eldöntöttem, hogy ennek utánajárok,  de csak majd később, mert most annál sokkal fontosabb dolgom is van.
 Már majdnem lerohantam a szalonba, mikor eszembe jutott, hogy nem futkorászhatok, íyg csak lassan lesétáltam. Nem tudom, miért, de volt egy olyan megérzésem, hogy bácsikámnak nem kéne említést tennem erről a nőről. Ezt éreztem akkor is, mikor az álmaimat meséltem neki, közvetlenül felébredésem után.. Ettől függetlenül azonban meglátogattam. Nem is kellett elmennem a könyvtárig, mert ott ült a szalonban, a szófán, és olvasott, mint mindig. Én mosolyogva megálltam az ajtóban, hátha észrevesz, de nem így történt. Várhattam volna évekig is, ha nem unom meg egy tíz perc után, és nem köszörülöm meg a torkom jó hangosan. Erre bezzeg azonnal felkapta a fejét, és végre meglátta, hogy én is ott vagyok. Szélesen elmosolyodott.
- Jó reggelt, bácsikám- mondtam neki.
- Reggelt? Már mindjárt dél lesz- jelentette ki vigyorogva.- Látom, már jobban érzed magad.
 Leültem vele szemben, a karosszékbe.
- Tökéletesen. Arra gondoltam, hogy ma délután, olyan három óra körül, esetleg el is mehetnék sétálni. Már hiányzik a mozgás, na meg a friss szellő.
 Megvonta a vállát.
- Nekem megfelel- válaszolta.- Pont ráérek.
 Felhúztam a szemöldököm, értetlenül néztem rá.
- Nem lenne gond, ha veled tartanék, ugye?- kérdezte.- Nem örülnék, ha még pár napig bárhová is egyedül mennél.
 Elmosolyodtam.
- Dehogy gond! Nekem sem nagyon van kedvem most egyedül sétálni, ennyi magányos, ágyban töltött idő után. A jóból is megárt a sok. Jut eszembe, megyek is enni, mert éhes vagyok- tettem hozzá, miközben feltápászkodtam.
- Menj, egyél a reggeli-ebédet, menj a konyhába- mondta erre bácsikám.
 Úgy is tettem.
 A konyhába belépve isteni illatok tömkelege rohant meg, összefolyt a számban a nyál. A konyha ugyanúgy nézett ki, mint amikor legutóbb láttam, de valami nem volt a rendjén. Eleinte nem jöttem rá, mi nem passzol, de rádöbbentem, hogy a szakács nincs sehol.
-Marmalode!- kiáltottam.
 Semmi válasz. Kezdtem furcsállni, hiszen bácsikám azt mondta, itt lesz. Vagyis nem szó szerint mondta, de ide küldött. Már éppen indultam vissza, mikor meghallottam egy ajtócsapódást a veteményes felől. Hátrafordultam, és megláttam Marmalode-ot, amint jön a konyha felé. Halkan dudorászott, majd mikor észrevett, felcsillantak a szemei.
- Ifjú úrnőm, már jobban érzed magad? Nem kérsz valami finomat?
 Elmosolyodtam. Naná, hogy kértem...
 Míg a szakács leültetett és elém rakta a finomabbnál finomabb falatokat, én elgondolkodtam azon, hogy vajon honnan jöhetett ki. Valószínűleg a szobájából. Furcsa, én még bele sem gondoltam, hogy vajon hol alhat. Természetesnek véltem, hogy mindig ott van a konyhában, és főz. Már szinte nem is emberként, hanem valami furcsa lényként gondoltam rá. Persze, ember volt, csak hatással volt rá a völgy varázsa, és ezért tudott olyan gyorsan mozogni. Nagyon szerettem, egy igazi barátra leltem benne. Bármilyen témáról el tudtam vele beszélgetni, ráadásul mindig tudta, mi kell nekem. Mármint mit kell főzni nekem. Ehhez aztán megvolt az érzéke...
- Ízlik?-kérdezte, félbeszakítva gondolatmenetemet.
 Válasz helyett rámosolyogtam, és bólogattam, mivel tele volt a szám.
 Mikor befejeztem, elkezdtem törni a fejem, mit is csinálhatnék addig a pár óráig, míg el nem megyünk bácsikámmal. Marmalode mintha kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt.
- Ifjú úrnőm, voltál már a könyvtárban? Nagyon sok szép és régi könyv van ott, biztosan kedvedet leled bennük.
- Igen, voltam már, de köszönöm, hogy eszembe juttattad. Igazán itt van már az ideje, hogy rendesen körülnézzek ott.- jelentettem ki vigyorogva, és a kezeimet dörzsölgetve, mire a szakács elnevette magát.

 Így hát, hála a szakácsnak, nem unatkoztam. Egyből elmentem, meglátogatni a könyvtárat. Megkerestem, hol vannak a különböző témájú könyvek, majd le is vettem azokat, amik felkeltették az érdeklődésemet. Összegyűjtöttem őket egy kupacba, majd elkezdtem olvasni. Észre sem vettem, hogy az idő szalad. Csak én voltam, meg a csodálatos könyvek.
- Ez meg micsoda?!- hallottam meg magam mellett egy hangos kiáltást.
 Felugrottam, látva, hogy bácsikám igencsak meglepődve áll mellettem, és összehúzott szemmel méregeti a könyvhalmot körülöttem. Nos, igen, egy igazi kis erődöt építettem magam köré könyvekből, de nem szándékosan, csak ha kinéztem egy könyvet, azt azonnal le is vettem, és el is hoztam, hogy később megtaláljam. Lehet, hogy nem volt ez olyan jó ötlet?
- Csak kiválogattam néhányat, ami tetszett...- motyogtam elvörösödve, lehajtott fejjel, már vártam, hogy leszid a szétpakolás miatt. De helyette csak hatalmas nevetést hallottam. Óvatosan felpillantottam.
- Jaj, te lány... Nem csalódtam benned... apád lánya vagy.- nyögte ki könnyeit törölgetve.- Ő is ilyen volt.
 Nem tudtam kiigazodni a viselkedésén. Még mindig tartottam attól, hogy bekattan, és letol.
- Bácsikám nem is haragszik?- tettem fel a kérdésemet félénken.
- Nem, feltéve, ha mindet visszapakolod.
- Megígérem! De egyelőre még maradjanak itt. Így meg fogom őket találni.- már elhittem, hogy nem mérges.
- Nos, Catherine, még mindig van kedved sétálni?- tudakolta.
 Élénken bólogattam.
- Hát persze!

 Egy félóra elteltével már a mezőknél sétálgattunk. Én azt hittem, céltalanul, ám bácsikám ezt nem így gondolta.
- Nos, leányom, a terv változott. Elviszlek egy olyan helyre, ahol még nemigen járhattál.- szólalt meg Sir Benjamin egy kis csend után.
- Hova?- kérdeztem kíváncsian.
- Majd megtudod. Meglepetés.- felelte sejtelmes arccal.
 Imádom a meglepetéseket. Feltéve, ha jó meglepetésről van szó. Pár percig megint csendben mentünk, az irányt bácsikám, a tempót én diktáltam.
- Bácsikám...- hezitáltam.- Elmesélné nekem, hogy milyen volt édesapám gyerekként? Tud nekem mesélni róla?
 Elmosolyodott.
- Hát persze. Mire vagy kíváncsi?
- Mindenre.- feleltem egyszerűen.
- Hol is kezdjem?- egy percig csend uralkodott.- Kisebb korunkban imádtuk az állatokat kergetni, én tereltem, ő elkapta- kezdett bele "in medias res" (avagy a dolgok közepébe belevágva)- Mindig ő volt a tervező, kigondolta, kitervelte a csínyeket, és főleg ő is hajtotta végre, én csak néha segédkeztem. Igazi rosszcsont volt, nem bírt megülni egy helyben, csak miután felfedezte az olvasás örömeit. Akkor, úgy, mint te, beköltözött hosszú-hosszú órákra a könyvtárba, összegyűjtött néhány könyvet, és olvasott.- a régi emlékek hatására bácsikám arca ellágyult, pillantása elrévedő lett.- De megesett olyan is, hogy bejelentette, hogy megy olvasni, és mikor én mentem érte néhány órával később, már nem találtam ott, ellenben a szoba ablaka tárva-nyitva állt. Ugyanis egy-egy nagyobb csínyért azt a büntetést kapta, hogy nem lovagolhatott, azonban ő nem hagyta magát, és kiszökött a könyvtár ablakán keresztül. A szüleink erről sosem tudtak. Én nem voltam olyan rossz, inkább az anyuci kedvence kicsi fiú, a jógyerek, a minta, de ennek ellenére nagyon jó testvérek voltunk. Gyakran csatai jeleneteket játszottunk el, apádnak határtalan volt a fantáziája... néha még tovább is írtunk játék közben néhány történetet. A falubeli gyerekekkel is jó kapcsolatot ápoltunk, szüleink soha nem ellenezték a velük való játszást., gyakorta töltöttük az időnket kinn, a földeken. George mindig is imádott új helyeket felderíteni, utazni, ő nem kötődött annyira ehhez a helyhez, mint én.- lépett hirtelen egy nagyot a történetben.- Én életem során ritkán hagytam el Holdföldét, Anglia határain kívül soha nem merészkedtem. Apáddal a kapcsolatunk a szüleink halála után romlott meg, mikor én vissza akartam hívni őt Londonból. De neki esze ágában sem volt visszaköltözni, szerette a városi élet nyüzsgését.- bácsikám arca elfelhősödött.- Csúnyán összevesztünk a temetésen, apád akkor dühösen elviharzott, azóta csak három hivatalos levelet kaptam tőle: egyet az esküvője után, egyet a születésed alkalmából, az utolsót pedig a halála után, melyben benne volt a kérése, miszerint rám bízza egyetlen leányát, akinek Holdföldére kell kerülnie.
 Elhallgatott.
- És te? Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek?- kérdezte tőlem.
 Én pedig majdnem mindent készségesen elmeséltem. Hiszen azért csak nem mondhattam meg neki, hogy tizenhárom éves korom óta anyám gyilkosát üldözöm. Nem, ezt a részt kihagytam. Úgy mondtam el az életemet, mintha teljesen normális lett volna ahhoz képest, hogy félárva voltam. Mosolygott, mikor arról beszéltem, milyen kis vadóc voltam, sőt hangosan nevetett.
 Míg beszélgettünk, elhaladtunk a földek mellett, s azon gyanúsan kevés parasztot láttam dolgozni. Pedig még csak nem is volt vasárnap. Kérdőn néztem a bácsikámra, ám vagy nem vette, vagy nem akarta észrevenni. Pár perc múlva azonban kielégült kíváncsiságom. Beértünk egy pici faluba, melynek a főterén, egy kis templom előtt énekeltek, ettek, ittak, és táncoltak az emberek. Valami ünnepség lehetett. A zene hangosan szólt, néhány férfi játszott hangszereken, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek sikongattak, fogócskáztak, óriási hangzavar volt. Mindenhol színek, a házak, a tér, a templom feldíszítve, az emberek vidám színű ruhákban pompáztak.
- Nahát!- kiáltottam fel csodálkozva.
 Ránéztem bácsikámra, aki rám mosolygott.
- Nem is tudtam, hogy van itt falu.- mondtam neki. Pedig gondolhattam volna, elvégre hol laknának a földművesek?
- Ez itt Ezüstharmat- felelte.- Menj, állj be az ünneplők közé, nekem van még egy mis dolgom, majd utána megkereslek.
 Mielőtt bármit is reagálhattam volna, eltűnt a tömegben. De kedves! Zavartan néztem körül, keresni akartam egy helyet, ahol meghúzhatom magam, elrejtőzhetek az emberek kíváncsi szeme elől, ahol megvárhatom a bácsikámat.
 Mindenki vidám volt, a gyerekek vidáman kacagva szaladgáltak, kivéve egyetlen kislányt. Észrevettem, hogy ott ül egyedül, a tér szélén, egy fa tövében, szakadt ruhában, kócos hajjal, és kifejezéstelenül mered maga elé. Mielőtt bármit is gondolhattam, vagy cselekedhettem volna, valaki váratlanul megfogta hátulról a vállamat. Odafordultam, és egy mosolygós, barátságos arcú lánnyal találtam szembe magam.
----------------
Na???

Tizedik fejezet - Ébredés

Na, sziasztok!!! Ma lesz a vizsgám, nem tudom, hogy fog sikerülni, remélem, jól... Arra gondoltam, hogyha rossz lenne, kéne valami, ami fel tud vidítani... Ezért felteszem a legújabb fejezetet, hadd örüljek a kommenteknek... ez okból most megkérek mindenkit, hogy légyszí' írjatok megjegyzést, mert nekem nagyon jólesik... Ha meg jól menne, ha ötöst kapok, akkor megpróbálom pénteken hozni a tizenegyedik fejezetet... Na, köszönöm azoknak, akik az előző fejezethez olyan hosszú komit írtak... mindenki azt írt... 

Jó olvasást!!!

 Fény. Mindenfelé fény. Az ablakon át erősen betűzött a nap, kis ideig hunyorognom kellett. A napsugár pont rám esett, s én élveztem kellemes, meleg érintését a bőrömön. Az erkélyajtó nyitva volt, rajta friss holdföldei levegő áramlott be, és ezáltal enyhe huzat keletkezett a szobámban. Nem bántam, jól esett. Behallatszott a vidám madárdal, s láttam, hogy a kis szárnyasok ott repkednek a tornyom mellett. Hangjuk megnyugtatólag hatott rám. Pár percig csak feküdtem az ágyban, és csodáltam őket. 

 Nyöszörgésre lettem figyelmes, ami az ágyam vége felől jött. Megpróbáltam felülni, de ekkor jöttem rá, hogy milyen erőtlen vagyok, hiszen alighogy kezemre támaszkodtam, visszaestem az ágyra. Nagyon gyenge voltam, de makacs is. Így hát- kis küszködés árán- végül ülő helyzetbe húztam-toltam magam. Zihálva körülnéztem a szobában, s három szempárral néztem szembe. A kutyák rendületlenül figyeltek, le nem vették rólam a szemüket. Dantén láttam, hogy legszívesebben felugrott volna az ágyra, és szétnyalta volna a fejem, de nem tette. Wrolf az fogta magát, odasétált az éjjeliszekrényemhez, és megbökte az orrával a rátett teáscsészét, mintha csak azt akarná mondani, hogy igyam meg. Mintegy válaszként, már éreztem is, hogy a szám teljesen ki van száradva. Óvatosan a teáért nyúltam, és lassan kortyolgatva megittam az egészet. Kicsit ki volt már hűlve, de Marmalode biztosan tehetett bele valamit, mert mindjárt jobban éreztem magam. Sokkal erősebben. Kedvem támadt azonnal  kiugrani az ágyból, és futni egy kört a kastély körül. 

 Dante odajött az ágy mellé, megnyalta a kezem, majd letette a fejét a takarómra, és csak nézett fel rám azzal a hatalmas szemeivel. Halkan felnevettem.

- Jól van, gyere- veregettem meg magam mellett a helyet.

 Neki sem kellet kétszer mondani, abban a pillanatban felugrott, és odabújt hozzám. Brutus, gondolva, hogy ha Danténak is szabad, neki is, lefeküdt a nyoszolyám végébe, fejét a lábamon nyugtatva.

 Hirtelen meghallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Lépései hossza és erőssége alapján Sir Benjamin lehetett. Egyre jobban közeledett szobám ajtajához, így gyorsan illedelmesebb helyzetbe helyeztem magam. Úgy éreztem,  minden lépés között órák telnek el. Végül, végre-valahára, kinyílt az ajtó. Tényleg nagybátyám volt a látogató, a szobába érve szeme elkerekedett, szája o-t formált. Arcán először elképedést láttam, majd azt felváltotta az öröm. Az ajtót úgy hagyta, nyitva, el is felejtette bezárni, úgy jött oda hozzám. Mosolyogtam az arckifejezésén. 

- Catherine, hát felébredtél? Hogy érzed magad?- kérdezte aggódva.

 Nem ült le, csak állt ott szerencsétlenül, azt sem tudva, mit is kezdjen magával. Megpaskoltam az ágyam szélét, jelezve, hogy az az ő helye. Teljesítette kimondatlan kérésemet. 

- Először nagyon gyenge voltam, de ez elmúlt, mikor megittam a teát.- erre csak bólintott, de láttam, hogy csillog a szeme, örül, hogy jól vagyok. Ez megmelengette kicsit a szívemet.- Bácsikám, mennyi ideig nem voltam magamnál? És hogy kerültem egyáltalán ide?- kérdeztem, hiszen eszembe jutott, hogy az erdőben zuhantam le e lóról.

 Bácsikám elgondolkodott pár másodpercre.

 - Digweed épp egy elszabadult lovat vitt vissza a karámba, mikor...- itt egy kicsit elhallgatott széles vigyoromat látva, amit nem tudtam elrejteni.- Te voltál?

 Nem válaszoltam, csak intettem, hogy folytassa.

- Szóval szegény Digweed épp egy általad kiszabadított lovat vitt vissza a karámba, mikor meglátta, hogy Periwinkle száguld felé, eléggé megtépázott, vizes állapotban. Miután elgondolkodott azon, hogy mi lehet aznap a lovakkal, rohant fel hozzám, keltett fel, és én már mentem is a toronyszobába, hogy megnézzem, ott vagy-e, de természetesen csak azt az átkozott könyvet találtam meg a földre hajítva. Abban a pillanatban lóra pattantunk  és bejártuk az egész környéket. Az nem is volt kétséges számomra, hogy miért mentél el, csak mi lett veled? Nagyon aggódtam, Catherine, érted? Attól féltünk, hogy de Noir-ok kezére kerültél, vagy valami állat megtámadott.- nem is tudta, milyen közel járt az igazsághoz.- Viszont sehol nem találtunk semmit. Éppen hogy hazaértem, bőrig ázva, egy falubeli földműves hozott téged, szekéren. Nagyon megrémültünk, hiszen szörnyű állapotban voltál. Ahelyett, hogy forró lettél volna a láztól, jéghideg volt a tested, mint egy... hulláé- mondta ki a szót kis szünet után.- , pedig körülbelül három órát fekhettél a falu mellett, a földeknél, a fűben, a zuhogó esőben. Ez volt öt napja.

- Öt napja?!- kiáltottam hisztérikusan.- Uramisten!

 Bácsikám csak grimaszolt egyet, majd folytatta:

- Az orvos három nap után már le is mondott rólad. Nem mozdultál, a testhőmérsékleted pedig csak nem akart növekedni, sőt, ha lehetséges, még csökkent is. De mi nem adtuk fel. 

 Rám mosolygott, és én viszonoztam.

- Nos, bácsikám, felelve a kérdésére, igen, én eresztettem szélnek a lovat, de nem akartam, hogy Digweed meglásson, valahogy el kellett terelnem az istálló környékéről. És... van ám egy nagyon hosszú, izgalmas, és képtelen történetem...- kezdtem bele.- De először hívja ide bácsikám Marmalode-ot. Nem akarom kétszer elmondani.

 Míg elment, gondolkodtam, hogy hogyan is mondhatnám el ezt az egészet. Miután visszatértek, mindent részletesen elmeséltem. A könyv elolvasásától kezdve egészen az ébredésemig. Néhol igencsak döbbent arcot vágtak, vagy aggódót, jókat tudtam volna nevetni rajtuk, ha ezek a dolgok nem velem történnek meg. Akkor lepődtek meg a legjobban, főleg bácsikám, mikor a sasalakban tett szobámbeli kirándulást meséltem el. Minden szó szerint, alaposan beleivódott az emlékezetembe. Mikor szóról szóra felidéztem bácsikám beszélgetését az orvossal, előbbi majdhogynem leesett az ágyam széléről.

 A látomásokat néha megszakító női arcról azonban nem tettem nekik említést. Őt kihagytam, nem tudom, miért, de valahogy éreztem, hogy nem kéne szóba hozni.

 Láttam, bácsikám arcán, mi ment végbe benne, mikor elmondtam neki, hogy hallottam, mikor beszélt hozzám, és hogy annak hatására kezdett el küzdeni. Meghatottság. Szeretet. Boldogság. Megint meghatottság. Elégedettség. Végül szeretet. Ekkor már tudtam, hogy ő az, aki apám helyett apám lesz.

 Így, elmesélve, igencsak hihetetlenül hangzott az egész történet. Főleg a szüleimmel való találkozás a végén. De én tudtam, hogy igaz volt, ott voltak velem, és most is vigyáznak rám. Bácsikám és Marmalode is hittek nekem. Nem tudom, hogy én hittem volna-e valakinek, ha ugyanezt elmondja, hogy vele megtörtént. Sőt, biztos, hogy azt gondoltam volna, hazudik.

 Sokáig meséltem, történetem órákig elnyúlt, hiszen bele-bele is kérdeztek. Mikor befejeztem, könnyes volt a szemem, hisz utolsó látomásom a szüleimről szólt, azt is mondtam el utoljára. Ehhez a témához nem volt sok kérdésük. 

 Bácsikám ekkor váratlanul felugrott, mintha bolha csípte volna meg- amivel mellesleg rám hozta a frászt-, és kisietett a szobából. A szakáccsal értetlenül néztünk utána. Hamar visszatért, kezeit a háta mögé rejtve, halovány mosollyal az arcán. Megint odaült az ágyam szélére, és a kezembe rakott egy aprócska lapocskát.

- Ez a tiéd.-mondta halkan, várva a reakciómat.

 Elképedten, és meghatódottan bámultam a lapra szinte egy percen keresztül. Valami kis vázlatrajz lehetett, icipici, nem volt akkora, mint a tenyerem fele. Két személyt rajzolt rá valami hihetetlenül ügyes kezű művész, akiket azonnal felismertem, mert teljesen élethűek voltak rajta. A szüleimet ábrázolta. Pontosan ugyanúgy néztek ki, mint a látomásomban.

- Köszönöm- suttogtam, a képecskére bámulva.

 A nyakláncomért nyúltam, ami mindig ott lógott a nyakamba, mert édesanyámé volt még annak idején. Nem találtam, így kétségbeesetten elkezdtem keresni. Bácsikám biztos látta, hogy a mellkasomat markolászom, egy lánc után kutatva, mert megszólalt:

- Nem ezt keresed?- emelte fel a hőn áhított tárgyat az éjjeliszekrényemről. Elvettem tőle, a kezembe fogtam a medált, és óvatosan kinyitottam. Trükkös zárral rendelkezett, kicsit el kellett forgatni. Beleillesztettem a képet, ami pont beleillett. Boldogan rámosolyogtam bácsikámra.

- Így már mindig velem lesznek-jelentettem ki, és a lánc a rajta lógó medállal együtt visszakerült a nyakamba. Marmalode éppen akkor  jött be a szobámba egy tálca illatozó ennivalóval a kezében, mire összefutott a nyál a számban, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen öt napja nem is ettem. Eszembe jutott, hogy nem is vettem észre, hogy kiment. Letette a takarómra a tálcát, én pedig szinte rágás nélkül tüntettem el a finomabbnál finomabb falatokat, a szakács elégedetlenségére.

- Ennyi erővel akár kását is csinálhattam volna, ha így eszed, hogy nem is érzed az ízét- motyogta az orra alatt, mikor kivitte az üres edényeket. 

- Azt meg nem ettem volna!- kiáltottam utána vidoran, jóllakva.

 Bácsikám kényelmesen elhelyezkedett az egyik karosszékben. Láttam rajta, hogy nagyon akar valamit kérdezni, vagy mondani, de nem tudja, hogy kezdje. Vagy nem meri megkérdezni. Hol kinyitotta a száját, hol bezárta.

- Kérdezzen bátran- mondtam neki, hátha segítek.

 Még habozott egy kicsit, mielőtt megszólalt volna.

- Nos... hogyan döntöttél a ... nos, a... hát erről a dologról... erről a...- nem tudta kimondani mit akar, de én már rájöttem.

- Az átokról?- kérdeztem rá, mire bólintott.- Ez a Sorsom, nem menekülhetek el előle. És valljuk be, már nem is akarok. Úgy tekintek rá, akár egy jó kalandra.- ennél a résznél bácsikám eléggé meglepett arcot vágott- Talán a szüleimmel való beszélgetés tehet róla, nem tudom. Talán az, hogy mikor megpróbáltam elmenekülni, majdnem meghaltam. Lehet, hogy e kettő együtt. De nem számít. A de Noir-ok sokan vannak, idegesítőek, de őket is ki lehet valahogy cselezni, majd csak kitalálok valamit.- mondtam optimistán.

- Egyelőre csak pihenj. Még ne erőltesd meg magad. És tudd, hogy Marmalode-ra, Digweedre, és rám mindig számíthatsz. Mi melletted állunk. Legközelebb inkább beszéld meg velünk, ha bármilyen problémád van, ahelyett, hogy egy szó nélkül elszöknél, jó?

 Bólintottam.

- Tudom, hogy nagy hülyeséget csináltam., és sajnálom.- szólaltam meg egy kis szünet után.- De akkor úgy láttam, hogy úgy a legjobb, úgy láttam helyesnek.

- Ne aggódj, megértem- mosolygott rám.

 Egy kis ideig megint csend volt. Végül bácsikám törte meg.

- Catherine, én úgy látom, hogy magányos vagy. Nem szeretnél korodbeliekkel megismerkedni? Van a faluban néhány lány...

- Nem- vágtam közbe.- Nekem bőven elég a kutyák, Marmalode, Digweed, és bácsikám társasága, higgye el. Szeretek egyedül is lenni, meg aztán beilleszkedni se nagyon tudok. Nem volt társaságom soha, de nem is igényeltem. Ilyen vagyok, és úgy látom, ezzel nem vagyok egyedül- néztem rá bácsikámra jelentőségteljesen. Ő felnevetett.

- Igazad van, tényleg nem lennék én sem valami nagy társasági ember.

 Egy darabig még együtt nevetgéltünk, majd ásítottam egy nagyot. Nem is értettem, hogy lehetek ennyire fáradt öt nap alvás után-

- Látom, kimerültél. Pihenj egy kicsit- mondta bácsikám.- Ha éhes leszel, küldd le Wrolfot.

 Felállt, adott egy atyai puszit a homlokomra, majd kiment a szobából. Tényleg fáradt voltam, de nem akartam pihenni. Igaza volt Sir Benjaminnak, egy kicsit tényleg magányos voltam. De a beilleszkedés az soha nem ment, sehol nem tudtam elfogadtatni magam. Mindenki látta rajtam, hogy különc vagyok, engem nem igazán érdekelt az, hogy illedelmesen viselkedjek. A lányok soha nem akartak vele barátkozni, a londoni fiúk meg olyan hülye városi ficsúrok voltak, velük meg én nem akartam. Mikor rosszabb lett a helyzet- már gúnyoltak, és látványosan ki is közösítettek-, apám kivett az iskolából, és ő tanított. Minden szempontból a legjobb apa volt a világon. Mielőtt elaludtam, azon gondolkodtam, hogy Sir Benjamin mennyire hasonlít rá, nem csak külsőben, de viselkedésben, és stílusban is.
--------------------------------------
Na, milyen volt?
Puszi

Kilencedik fejezet - Sötétség

 Na, sziasztok!!! Mivel a hétvégén akarok tanulni, akadt egy kis szabadidőm péntek délután és úgy döntöttem, megleplek benneteket az új fejezettel, mert az előzőhöz olyan sok komit kaptam!!!!!! Legyetek boldogok... És köszönöm mindenkinek, aki írt... <3

 Ha nem teljesen érthető, szóljatok!!!

Álmom eleinte feszültségmentes volt, mély, színes, és boldog. Réteken szaladgáltam, virágot szedtem, vagy a hűvös szobában zongoráztam, lantoztam, s énekeltem. Megleltem a nyugalmamat. 

 A látomásokat néha meg-megszakította egy kép, ahogy egy olyan női arc hajol felém, aki nagyon ismerős, de nem tudtam, honnan. De ezek mindig csak pár másodpercesek voltak.

 Aztán jöttek az egyre furcsább álmok. Repültem, szárnyaltam a felhők felett, gondtalanul. Szabad voltam, mint a madár, talán mert sas alakban szeltem a levegőt. Az érzés kissé emlékeztetett arra, amit lovaglás közben éreztem, ahogy a szél az arcomba csapott, ahogy tépte testemet. 

 Egyszer csak megláttam a Fényt. Amúgy is világos volt, sütött a nap, de nekem nem ez keltette fel figyelmem. Hanem a lentről jövő, furcsa Fény. Hívott, szólított, és én vakon engedelmeskedtem. Zuhanórepülésben megcéloztam. Mikor beleértem, hirtelen jóleső melegség vett körül, aztán minden megszűnt körülöttem.

 Holdfölde felett szárnyaltam, az erdő hatalmas fáinak csúcsainál is magasabban, Holdszállás irányába. Csodáltam az alattam elterülő gyönyörű tájat. Nyugodt tempóban haladtam, mígnem egy váratlan vijjogás hallatszott mögülem. Egy sólyom repült mögöttem, az, amelyik a de Noir-fiúk támadása előtt is vijjogott. Követett. Hiába próbáltam cselezni, éles kanyarokkal elkerülni, nem ment. A kastély egyre közeledett, én pedig ott akartam menedéket keresni. A sólyom üldözött, egyre csökkent köztünk a távolság, már majdnem elkapott, mikor elértem a birtok határát. Legnagyobb meglepetésemre üldözőm nem tudott utánam jönni, egy pontnál megtorpanva dühödten visongott. Megkönnyebbülve röppentem be szobám ablakán, s odabent furcsa látvány fogadott. Az ágyban feküdt valaki. Az Én Ágyamban. Arca holtfehér, még az ajkaiban sem volt semmi szín. Szemei lehunyva, látszott rajta, hogy mélyen alszik, és beteg. Teljesen úgy nézett ki, mint egy halott, meg sem mozdult. Hosszú, barna haja szétterült a párnán, karjai erőtlenül feküdtek mellette. Lélegzése alig hallatszott, szinte nem is vett levegőt.

 Én feküdtem az ágyamban, az én voltam ott, én néztem úgy ki, mint egy halott. Csak bámultam magamat, hirtelen nem tudtam felidézni, mi is történhetett, mi miatt lehettem ilyen állapotban. Aztán minden eszembe jutott. Másodpercekig csak ültem a nyitott ablak párkányán, megbénulva, ágyban fekvő testemről le nem véve tekintetem.

 Körülnéztem, és felfedeztem, hogy a szobámban rajtam kívül még két ember tartózkodott, Sir Benjamin, és egy ismeretlen férfi, öltözékéből és táskájából ítélve orvos lehetett. A madarat- engem- nem láttak. Bácsikám arca csupa aggodalom, az orvos pedig kifejezéstelen tekintettel pakolt be a táskájába.

- Doktor úr, túléli?- kérdezte Sir Benjamin a másikat.

 Az vetett rá egy fásult pillantást.

- Nem tudom, Sir Benjamin, nem tudom. A tüdőgyulladás nagyon súlyos kimenetelű is lehet, és félek, hogy mint sokan mások, ez a kislány sem fogja majd tudni legyűrni. Csak nézzen rá, milyen állapotban van szegény... Már három napja fekszik, egyszer sem tért még magához, nem ivott, nem evett, teljesen legyengült. Nem küzd. Nincs ereje küzdeni- felelte az orvos, majd fejét szomorúan csóválva elment.

 A látomás eltűnt, megszűnt, elszállt előlem, és én a testemben találtam magam. Hallottam az ajtócsapódást, ahogy a doktor bezárta maga mögött, ahogy elhagyta a szobát. Már nem álmodtam, de járt az agyam, utolsó álmomon gondolkodtam. Az orvos azt mondta, lehet, hogy meghalok. Elképzeltem, talán milyen is lehet a halál. Ha meghalok, vége minden gondomnak. Nem kell többé üldözöttnek lennem, üldöznöm, völgyet megmentenem, nem lesz semmi kötelességem. Elhagyom a világot, s az örök nyugalom vár rám. Holdföldén úgyse lenne nyugtom, hiszen a de Noir-klán is el akar kapni, meg szüleim gyilkosa is megtalál itt előbb-utóbb. Engem mindenki csak bántani, üldözni, elkapni, vagy megölni akar. Ekkor rájöttem, hogy igazából nincs is miért élnem. A szüleimért még lett volna értelme, de ők már nincsenek. Sőt, őket még akár láthatom is! Miért is küzdenék a Halál ellen, ha még jól is járok vele? Erről eszembe jutott a bosszú. A bosszúm. Ez talán visszatarthatott volna, de milyen élet az, aminek a legfőbb célja a bosszú? Ha csak a bosszúért élnék, annak nem lenne semmi értelme. Az nem is élet. Én nem is éltem igazából apám halála óta. Boldog voltam, hogy elhagyhatom ezt az átkozott világot. Látni fogom a szüleimet. A túlvilágon. Nemsokára. Ez a gondolat feltöltött erővel, tudtam, hogy már nem akarok élni.

 Ekkor megéreztem, hogy valaki megfogta a kezem, s meghallottam bácsikám halk suttogását.

- Catherine, remélem, hallasz engem. Nem szeretném, hogy meghalj, érted? Van egy sejtésem, miért akartál megszökni. A Sors elől nem lehet elmenekülni. Catherine, küzdj!- tudtára akartam adni, hogy hallom, de nem tudtam mozdítani semmimet. Hiába próbáltam megmozdulni, nem ment. Ebből nem látszhatott kívül semmi, mert bácsikám ugyanúgy folytatta.- Itt szükség van rád! Nem csak a völgynek, nekem is. Végre an egy unokahúgom, aki kissé makacs, önfejű, és büszke, mint minden Merryweather. Gyermekem, én örülök annak, hogy eljöttél Holdföldére. Tudom, eleinte nem voltam valami kedves, de ezentúl mintanagybácsi leszek, ígérem! Küzdj, leányom, küzdj, ne hagyd itt az otthonodat!

 Még egyszer megszorította a kezem, ami utána ernyedten hullott vissza a takaróra.

 Talán mégis van valaki, aki nem bántani akar?  Bácsikám addig is csak óvott, mindig jót akart nekem. Ő is olyan különc, mint én. Megérdemli, hogy boldog legyen. És ott van Marmalode, Periwinkle, Dante, Brutus, Wrolf, és Digweed. Nem sok, az igaz, de legalább vannak néhányan. Így is többen vannak, mint eddigi élete során valaha. Még akkor is, ha az állatokat nem számítom bele. Igen, értük érdemes életben maradni. Jól mondta bácsikám, a Sors elől nem lehet menekülni, még a halálba sem.

 Minden akaraterőmet bevonva megpróbáltam megmozdítani a kezem. Nem ment. Persze nem adtam fel az első próbálkozás után. De akármit csináltam, akárhogy próbálkoztam, nem sikerült. Ekkor megéreztem, hogy közeledik valami. Éreztem, hogy jön valami rossz. A Sötétség. Érzékeltem, hogy rászáll a testemre, még jobban bénítva azt. Elfogott a pánik, főleg, mikor rájöttem, hogy testem nem elég neki, az elmémet is be akarja nyelni. Nem akarok meghalni! Élnem kell a ... miért is? Ordítani lett kedvem. Hiába próbáltam emlékezni, nem tudtam, ki vagyok, mi a múltam, elfelejtettem mindent, eltűntek az emlékeim, észrevétlenül ellopta őket a Sötétség. Ő pedig csak jött, jött, csak közeledett, el akart nyelni, magába szippantani. Küzdöttem, távol tartottam magamtól, mert csak ennyire emlékeztem, hogy nem szabad közelebb engednem. Nem hagytam, hogy elnyeljen. Minden erőmet bevetve harcoltam ellene, már azt sem tudtam, miért, csak azt tudtam, hogy kell. De minél tovább tartott ez a küzdelem, annál jobban fogyott az erőm. Tartottam, tartottam magam, de ezen kívül nem tehettem semmit. Mikor már ez is sok volt nekem, nem bírtam, legyőzött. A Sötétség diadalittasan vette birtokba testem. A szívemhez viszont nem engedtem közel. Elvette tőlem a testemet, az emlékeimet, de az érzéseim az enyémek maradnak! Abban a pillanatban végigéltem újra az életemet érzésekben. Nem láttam semmit, nem hallottam semmit, csak éreztem. Mire a végére értem, rájöttem, mi az, amivel esélyem van elriasztani a Sötétséget. A Szeretet. Az az elcsépelt, lenézett Szeretet. Minden tulajdonomban maradt porcikámmal arra gondoltam, azt éreztem, azt az igazi törhetetlen Szeretetet. A szüleimre gondoltam, a bácsikámra, a kutyáimra, és mindenre, ami valaha is szeretetet öntött szívembe. Ezekre emlékeztem.  Eleinte nem történt semmi változás. Aztán- varázsütésre- az emlékeim visszajöttek. Még édesanyám is tisztán élt emlékezetemben, akit kiskoromban veszítettem el. Eszembe jutottak még a rég elfeledett kirándulások, a csónakázások a vidéki ház közelében lévő tavon, amit ő úgy szeretett, és még sok más olyan emlék, melyeket elfeledtem már, hiszen oly rég történtek meg.

 Hirtelen megint ott voltam, ott találtam magam a tónál, s egy öreg szomorúfűz alatt ültem. Hallgattam a víz csobogását, a szelet, s néztem, ahogy a napfény megtörik a tiszta víztükrön. Oldalra néztem, s egy közeledő nő alakját véltem látni. Tudtam, hogy ki az. Mire odaért hozzám, már álltam, s szemeimben könnyek csillogtak.

- Édesanya...-suttogtam elcsukló hanggal.- Úgy hiányoztál...

 Ő szó nélkül átölelt. Leültetett, vissza, majd maga felé fordította az arcom, hogy egymás szemeibe nézhessünk.

- Te is nekem.- mondta.- Majdnem feladtad- tette hozzá szigorúan.

- Akkor nem haltam meg? Hol vagyunk most?- kérdeztem zavarodottan.

- A fejedben, kicsim.- válaszolta egyszerűen.- Ahhoz, hogy engem, vagy apámat lásd, nem kell meghalnod. Mindig ott vagyunk veled- mutatott rá a szívemre.- Vigyázunk rád.

- Apa?-tettem fel a kérdésemet.

- Itt vagyok- hallottam egy mély hangot a hátam mögül. Felugrottam ültemből, és szorosan átöleltem.- Cathy... van valami, amit soha nem szabad elfeledned. Emlékszel, mit mondogattam mindig, mikor rosszul állt a szénánk?- kérdezte tőlem.

- El lehet azt feledni? " Csak az veszít, aki feladja."- idéztem.- Te soha nem adtad fel.- tettem hozzá halkan.

- Neked sem szabad.- mondta erre ő.

- Ha az a Sorsod, hogy megmentsd Holdföldét, akkor tedd meg.-toldotta hozzá édesanyán is.

 Kibontakoztam apám karjaiból, és visszaültem a padra.

- A de Noir-klán tulajdonában vannak a gyöngyök, ők pedig el akarnak engem kapni, a Jóisten tudja, miért. Mit tehetnék ilyen helyzetben?- kérdeztem.

- Nem menekülsz el.- válaszolta apám.- Ha megteszed, az egész völgy elpusztul. Hányszor menekültél te el, mikor valaki bajban volt? Nem riasztott el, pisztoly, kés, semmi. Pont most tennéd meg, mikor egy egész völgynyi ember számít rád? Itt hagynád a nagybátyádat egyedül? Amúgy meg, mióta riadsz te meg néhány közönséges tolvaj elől? Jobb vagy náluk.

 Keserűen elmosolyodtam.

- Persze... De belátom, igazad van. Visszatérek, nem menekülök. Megteszek mindent, ami tőlem telik, de- itt tartottam egy kis szünetet.- utána élem az életem.

- Ez a mi lányunk- jegyezte meg anyám halkan.

- Szeretlek titeket. Nagyon- mondtam nekik.

- Mi is téged- válaszolták kórusban.

- Csak az veszít, aki feladja- tette hozzá apám.

 Eltűntek, eltűnt a környezet is, véget ért a látomás. Újra magamnál voltam. A Sötétség teljesen megszűnt. Éreztem, ahogy tiszta a fejem, majd ráeszméltem, hogy mindenem fáj. Biztos attól, hogy leestem a lóról. De nem olt rossz. Sőt, inkább megkönnyebbültem, hogy végre érzem. Megpróbáltam megmozdítani a kisujjam. Sikerült. A diadalérzet átjárta az egész testem. Már nem kellett semmi ellen küzdenem. Olyan erősnek éreztem magam, hogy legszívesebben kiugrottam volna az ágyból. Ekkor rádöbbentem, hogy akár ki is nyithatnám a szemeimet.

 Megtettem.

----------------------------------------

Na?????? Na??????

Puszi

Orchidée

Sajnálom

 Sziasztok!
Van egy rossz hírem, három szó: Év Végi Vizsgák... Szégyellem magam, de nem tudok felrakni az újabb fejezetet ezen a héten. Hét közben a dogákra tanulok, ugyanis a kitűnőre hajtok, de matekból csak akkor lesz meg, ha ötösre írok meg két írásbelit, ezért minden erőmmel tanulok. Hétvégén pedig a szerdai vizsgámra tanulok. Bocsi még gyszer, és kérlek titeket, legyetek türelmesek...
Puszi
Orchidée