Ötvenegyedik fejezet - Egyetlen könnycsepp

 Lassan bújtam ki szerelmem karjaiból és öltöztem fel. Miközben magamra vettem még mindig nedves ruháimat, forró könnyek folytak végig az arcomon, amelyeket nem tudtam visszatartani. Letérdeltem az ágyhoz, az arca mellé, megsimogattam a haját, és memorizáltam azt a békés arcot, amelyet nézni mindennél jobban szeretek. 

 Robin még alvás közben is megérezte, hogy én érintem, és a kezemre csúsztatta a sajátját. A szívem fájdalmasan dobbant egyet, mikor elhúzódtam, és felálltam. Egy darab fehér papírt tettem az íróasztalára, amelyen ennyi állt:

  "Felbontom az eljegyzést. Felejts el." 

 A gyűrűmet alig voltam képes otthagyni, de meg kellett tennem.Nem vihettem el magammal, hiszen Robinnak szüksége lehet rá, majd ha... eljegyez egy másik lányt. Eddig mindig azt hittem, hogy a 'megszakad a szíve' kifejezés eléggé túlzó, de most magamon tapasztaltam ennek a fogalomnak az erejét. És az nem volt gyenge.

 Vetettem még egy utolsó pillantást a szerelmemre, és a tőle kapott ruhákat felkapva a karomba, kisiettem az ajtón, ahol végre kitörhetett belőlem a görcsös zokogás.Tudtam, hogy időszűkében vagyok, és a lehető legrosszabb helyen is, de tíz percen keresztül mozdulni sem bírtam a rám törő gyász miatt. Gyászoltam a szerelmet, amelyet megtaláltam, a családomat, az életemet és a boldogságomat, mindent, amit elvesztettem.

 Amint enyhült a 'rohamom', elkezdtem rohanni. Tisztában voltam azzal, hogy fogytán van az időm, sietnem kellett. Könnyeim a kőpadlóra csöpögtek az arcomról, de mire kiértem az épületből, el is állt a sírás, egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy az érzelmeim túlszárnyaljanak. Most gyakorlatiasságra volt szükség. Odasiettem a lovamhoz, felpattantam rá, és a lehető legrövidebb úton elszáguldottunk Holdszállás felé. Az eső még mindig esett, de már nem zuhogott annyira, mint mikor a de Noir-várba igyekeztem.

 Az otthonom istállójában kikötöttem a lovat. Nem akartam magammal vinni, hiszen nem tudtam volna eltartani. Elbúcsúztam tőle halk szavakkal, megsimogattam, aztán a szobám felé vettem az irányt. Halkan lopakodtam be a szobámba, ahol Brutus és Dante már éberen és nyugtalanul várt rám. Lehajoltam hozzájuk, megveregettem a fejüket, és elkezdtem pakolni mindent be az utazótáskámba. Legalulra a fegyverek, felé a férfiruhák, arra pedig a rendes női ruhák - már amennyi belefért, de abból nem is szándékoztam sokat vinni.

 Amint ezt befejeztem, leültem az íróasztalhoz, és nekiláttam levelet írni.

 "Kedves bácsikám!

 Én nem tudok így élni. Ízig-vérig városi lány vagyok, hiába próbáltam itt is beilleszkedni, nem megy. A Robinnal való házasságom talán előrelendíthette volna a dolgokat, de biztosan tudom, hogy nem szeretem őt úgy, ahogy kellene. Már régebb ideje levelezek apám egyik régi londoni barátjával, és ma este kaptam egy levelet, miszerint van egy üres szobája számomra. Elmegyek hozzá, hogy olyan életem lehessen, amilyenre vágyom. Isten veletek.

Catherine"

Éppen befejeztem a levél írását, mikor meghallottam valami neszt. Felpillantottam, és megláttam Sarah-t álldogálni az ágyam mellett.

- Elmész? - kérdezte csendesen, remegő ajakkal, könnyesedő szemmel bámulva a telepakolt táskámat.

- El - feleltem őszintén. Úgyis megtudta volna nemsokára. A szívem hasadt meg szegény kislányért, akit én fogadtam be, és most én is itt hagyom.

- Vigyél engem is - kérte, és idegesen toppantott a lábával.

- Nem lehet. - Velem együtt veszélyben lenne. Nem tehettem ki ennek.

- De jól fogok viselkedni, ígérem! - kiáltott fel, mire gyorsan lepisszegtem.

- Nem ezen múlik, Sarah.

- Kérlek, kérlek, kérlek! - könyörgött. - Nem hagyhatsz itt!

 Lehunytam a szemem. Nem volt erőm, sem energiám vele vitatkozni. Tudtam, hogy Sarah egyedül hozzám ragaszkodik, és tudtam milyen pokol teljesen egyedül lenni. Beleegyeztem, de ez talán mélyen egy önző döntés is volt, mert nem akartam még tőle is elbúcsúzni, és legalább nem maradtam én sem teljesen magamra.

***

Két hónap múlva:

 Mintha egy férfiarc nézett volna vissza rám. Komor, határozottan szúrós tekintetet, sápadt arcot, cserepes ajkakat, férfiasan viselt, hajat rejtő kendőt láttam az aprócska tükörben. Betegesen néztem ki. Nem is csoda, hiszen csupán Sarah és a bosszúvágy tartotta bennem az életet. Gyilkos düh forrt a lelkemben minden nap minden egyes percében, és egyre csak nőtt.
 Gond csak annyi akadt, hogy Sarah mellett nem teljesíthettem be a bosszúmat. Nem hagyhattam teljesen magára, nem akartam azt sem, hogy az történjen vele, mint velem, mikor apám meghalt.
 Immár két teljes hónapja bujkáltunk a Merryweather-birtok határán lévő barlangrendszerben. A külvilágról alig tudtam valamit, mióta itt rejtőztünk, csak vadászni mentem ki néha. Szegény Sarah még az alatt az idő alatt is bent maradt a barlangban a kutyák egyikével.
 Azonban most már éreztem, hogy túlságosan régóta vagyunk elzárva. Némi információt akartam szerezni, és ezt csupán egyetlen módon tehettem meg - Charlesként. Mikor elmenekültem, az összes férfiruhámat hoztam, és azóta folyamatosan férfinek álcáztam magam, akárhányszor mentem ki vadászni.
- Sokáig leszel oda? - kérdezte halkan Sarah, ezzel elvonva figyelmemet a tükörről.
- Pár órát - feleltem. - Nem hinném, hogy sötétedés után fogok jönni. - Gyorsan összemázoltam még az arcom egy kis korommal, hogy még felismerhetetlenebb legyek.
 Bólintott. - Melyik kutyát hagyod itt? - intett a földön heverő Brutus és Dante felé.
- Mindkettőt. - Eleinte szándékoztam egyikőjüket magammal vinni, de az eléggé egyértelművé tette volna akárki számára, hogy Catherine vagyok és nem Charles.
 Leraktam a tükröt a fából összeeszkábált asztalunkra, és felálltam. Mielőtt távoztam volna, Sarah szoros ölelésbe vont, és kikísért egészen a kijáratig. A fényre kilépve kiélveztem a bőrömre eső napsugarak melengetését. Már amennyi bőröm nem volt fedett, azaz az arcom, és a kézfejeim. Három napja nem jöttem fel a barlangrendszerből, ezért kifejezetten jó kedvem lett, ahogy újra friss levegőt szívhattam.
 A szokásos vadászutamon haladtam, lassan és körültekintően, hogy el tudjam kerülni a találkozást bárkivel is. Egyelőre legalábbis. Hiszen a tervem szerint odamentem volna a de Noir-várhoz, leszólítottam volna egy katonát, és mint Charles, érdeklődtem volna, hogy mi folyik a várban, hogy vannak azok, akiket ismertem - vagyis főleg Robin. Ez a terv azonban csupán félig valósult meg.
 A várhoz egy röpke óra alatt eljutottam. Semmi nem tartott fel az utamon, teljesen akadálytalanul haladhattam. Ahogy az emberekhez érkeztem, probléma nélkül tudtam felsétálni a kapu közelébe, hiszen egyáltalán nem lógtam ki közülük sötét ruhámmal. A kapunál álló őrrel szerettem volna beszélgetni, gondolván, hogy ha egész nap a kapunál áll, biztosan minden történésről tud. Odalépkedtem hát hozzá, és hangosan ráköszöntem, elmélyítve a hangom. Visszaköszönt, de nem szentelt nekem túl sok figyelmet.
- Hé, katona - szóltam oda újra neki, mire végre rám nézett -, tudna nekem némi információval szolgálni?
 Összeszűkítette a szemét, és elég bizalmatlanul méregetett. - Ki vagy te? Nagyon hasonlítasz valakire...
 Elmosolyodtam a számat takaró kendő alatt. - Charles Merryweather.
 Megcsillant a szeme, ahogy felismert. - Tényleg. Nagyon hasonlítasz a húgodra - szaladt ki a száján, aztán hirtelen elhallgatott, mintha rosszat mondott volna. Kicsit közelebb hajolt. - De tudod, lehet, hogy nem jó, hogy errefelé ólálkodsz... az ő neve mostanában eléggé tabu itt a várban - suttogta.
- Á, tudom, mesélte, mikor találkoztunk Londonban. Azonban én... - kezdtem, de elnémultam, ahogy az őr váratlanul kiegyenesedett, és mögém bámult. Meg akartam fordulni, hogy lássam, mit néz, de mielőtt ezt magamtól megtehettem volna, egy kéz keményen megragadta a karom, és arra fordított. Azonnal tudtam, kivel fogok szembefordulni, és ahogy megláttam a durva fordítás elkövetőjét, tekintetem találkozott az övével, a szívdobogásom felgyorsult az örömtől. Szerencsémre nem kellett sok idő, hogy az eszem beérjen. Ezt talán annak is köszönhetem, hogy az ő tekintete szívfájdítóan üresnek tűnt, a vad dühön kívül, amit most éppen az általa szorított karomon is érezhettem.
- A francba - gondoltam. - Ő hamarabb látott meg engem, mint én őt. 
- Mi van? - vakkantottam oda neki, és kitéptem a karom. - Mit akarsz?
 Robin szemében hirtelen kihúnyt a düh, és teljes érzéketlenség lépett a helyébe. - Azt, hogy magyarázd el, hogy miért jöttél, aztán tűnj el, Charles Merryweather - felelte.
 Az álcám bevált. Nem ismert fel. Ennek hatására egyszerre lélegeztem fel és zokogtam belül.
- Információért jöttem - feleltem hirtelen feltalálva magam. - Catherine kíváncsi.
 Lehet, hogy nem ez volt a legokosabb dolog, amit mondhattam. De legalább igaz volt, és azt akartam, hogy tudja, hogy érdekel még az, hogy mi folyik a völgyben, mi van vele és a családjával. És azt is tudni akartam, hogy fog a nevem említésére reagálni.
 De nem reagált. Nem mutatott semmi érzelmi reakciót, annak ellenére, hogy rám rontott, amikor meglátta, hogy itt vagyok. Csak szusszantott egyet, és egy kicsit megemelte a szemöldökét.
- Akkor menj el. Itt már nincsen senki, akire kíváncsinak kellene lennie.
 Tudtam, hogy én hagytam el. Tudtam, hogy én voltam az, aki otthagyta azt a szörnyűséges papírt és a gyönyörűséges gyűrűt a szobájában azon a sötét éjszakán. Tudtam, hogy én voltam az, aki úgy döntött, hogy mennie kell, mert veszélybe sodorhat mindenkit, akit szeret.
 Az utolsó gondolat magamhoz térített. A Robin reakciójára érzett fájdalmamat elnyomtam magamban. Azért tettem mindent, hogy megvédjem őt is, és ezt neki soha nem kell megtudnia.
 Bólintottam. - Értem.
- Akkor távozz.
 Körbenéztem. Az őr időközben eltűnt mögülem, csak kettesben voltunk. Nem voltam képes visszafogni a belőlem kitörő utolsó kérdést: - Van valami, amit esetleg üzensz neki?
 Nem lepett meg a válasszal. - Nincs. - És minden további szó nélkül elment mellettem.
 Örültem, hogy már nem láthatja az arcom. Mert egyetlen könnycsepp, egyetlen áruló, akaratomnak ellentmondó könnycsepp legördült az arcomon. Rávettem a lábaimat, hogy elkezdjenek mozogni. Szinte erővel kellett az egyiket a másik után raknom, hogy menjek előre, egyre és egyre messzebb a de Noir-vártól és Robintól.
 Nem tudhattam, hogy küld-e utánam embert, hogy kövessen, hogy figyelje, merre megyek, és tudtam, hogy minél hamarabb minél messzebb kell jutnom, mert egy de Noir-katona sokkal jobban kiismeri magát az erdőben, mint én, és hamar a nyomomra fognak akadni, ha nem vagyok rendkívül óvatos.
 Ezért aztán ahogy a fák elfedték a várat, akkor elkezdtem teljes erőmből rohanni.Nem törődtem semmivel, hagytam, hadd csapjanak, üssenek az ágak, felrúgtam az avart, csak szaladtam egyenesen előre a búvóhelyem felé, aztán pár perc után elkezdtem kanyarogni, kisebb kitérőket tenni, hogy ne mutassam esetleges követőimnek lakhelyem irányát.
 Fogalmam sincs, mennyire lehettem messze, mikor kezdtem kifulladni. Pont abban a pillanatban, mikor elkezdtem volna lassítani, elém ugrott egy alak az egyik fa mögül. Telibe nekiütköztem, de számított rá, és nekivágott a fának, amely eltakarta a szemem elől addig.
  Smith.