Ötvenkettedik fejezet

Régi jegyzetek és megírt részek alapján összetettem az utolsó előtti fejezetet.
Meglepett, hogy voltak, akik még évekkel az eltűnésem után is olvasták a történetet. :)



Az ütés miatt érzett fájdalmamat nem éreztem a kettős sokkhatás miatt, amely egyrészt Robin látványának, másrészt Smith felbukkanásának volt köszönhető. El sem jutott a tudatomig, hogy engem nekivágott a fának. Smith gyorsan cselekedett, szinte fel sem fogtam, mit tesz, csak már akkor, mikor megint megütött, de akkor már késő volt. Egyszerűen - szégyenszemre - egyetlen ütésétől elszállt belőlem minden erő, és elengedtem a valóságot, és elrepült az elmém valahová nagyon messzire.

***

Nem akartam magamhoz térni. Nem kívántam a való életet, a hiányt, a fájdalmat.

Álmomban éreztem, hogy földön fekszem. A tiszta, friss esti levegő illatát éreztem az orromban. Furcsa módon előbb jutott a tudatomig, hogy a fű csiklandozza az arcomat, mint az, hogy mennyire fáj mindenem. Leginkább a vállam sajgott, egy nyögést vissza kellett fojtanom. De jól esett a fájdalom. Mert rádöbbentett, hogy ez nem álom. Hiába nem akartam élni, mégis akartam. Mégis volt egy apró részem, ami kívánt még nevetni, sírni, dacolni, harcolni, kiabálni, és mindent, ami az élettel jár. Nem akartam még feladni.

- Végre elkaptuk - hallottam meg egy mély hangot mellettem. Sajnos tudtam, kié. - Hogy mennyi időbe telt...

Senki nem válaszolt neki, ám azt már legalább tudtam, hogy nincs egyedül. Kinyitottam a szemem. És a szívem dobbant egy nagyot, keservesen, fájdalmasan, majd összetört még egyszer, ha ez lehetséges. Mert a látvány, ami elém tárult, elszomorított. Smith nekem háttal ült, és vele szemben... vele szemben... ott állt... Nem akartam elhinni. Sem felfogni.

- Nézd! Magához tért! - mutatott rám, s erre Smith is odafordult. - Rémisztő a hasonlóság...

Nem értettem. Milyen hasonlóság?

Nem értettem. Miért mondja ezt Mary? Miért van itt? Miért árult el?

Smith felállt. - Nocsak, uram, magadhoz tértél?

Mi? Ki? Úr?

Elindult felém, s Mary a karjába kapaszkodott, kissé félve. A bennsőséges mozdulatból mindjárt megértettem, mit kereshet itt. Ez kizökkentett döbbenetemből. Felültem, s eszméltem, hogy még mindig a férfiruhákat viselek. Azt hiszik, Charles vagyok!

Bár fogalmam sem volt, mennyi ideig nem lehettem magamnál, arra tippeltem, nem sokáig. Elmosolyodtam. - Egy ilyen kis ütés nem elég, hogy sok időre elaltass, Smith - feleltem kissé elmélyített hangon.

Jól tippelhettem, mivel nem válaszolt erre. Megragadta a karom erősen. - Te most velünk jössz!

Alig hittem el a szerencsémet. Amíg ájult voltam, nem mozdítottak el, még a kendőt sem vették le az arcomról, így nem vehették észre, hogy nő vagyok - és Catherine. Legalább ez az álca megmaradt nekem.

Smith keresztül hurcolt az erdőn, nem figyeltem, merre megyünk, az áruló felé fordítottam tekintetem, aki végig úgy haladt, hogy a férfi eltakarja őt előlem. Nem is nézett rám, mintha félt volna a 'húgoméhoz' oly nagyon hasonló pillantásomtól. 

Mire elértük a tenger partját, más besötétedett. Egy tisztáson vertek tábort, pont egy magas szirt tetején. Smith kikötött egy fához, a kezemet a hátam mögé kötözve. 

- Meg fogom végre bosszulni ezt a sebet - közölte sötét pillantással amint végzett, felfedve a kezével egy pillanatra a golyóm által hagyott heget. De ahogy a szemembe nézett, én megláttam a végtelen ürességet a tekintetében. Azt, hogy ezért a célért élt, hogy ez hajtotta az életét, hogy a szánalmas éveit a bosszú töltötte ki.

Viszonoztam a pillantását - annak az embernek a pillantását, aki megölte az apámat. És láttam a lényét. Láttam, hogy ki ő. És undorodtam. Válaszra sem méltattam. 

- De nem most - tette hozzá. Ezzel a hosszú pillantással ő a félelmet akarta bennem felerősíteni, azonban ami nincs, azt nem lehet fokozni. Nem féltem a haláltól. Ő azt hitte, szótlanságom a félelmem bizonyítéka, vagy nem vette észre a szememben a valódi érzéseimet, vagy nem akarta észrevenni. - Most még túl közel vagyunk a de Noir-okhoz. - A név hallatán szívem dobbant egyet, de nem akartam érezni. - Nem öllek még meg - folytatta. - Előtte végig fogod várni, ahogy megölöm a nagybátyádat. Meg a feleségét. Aztán mindenkit, akinek ellenvetése van a dolgok alakulása ellen.

Megdöbbentem. Ő egymaga?

- Ezzel az árulóval csupán ti ketten? - Azonban amint ezt kimondta, emberek léptek ki a fák közül. Körülbelül tizenöten voltak, mind felfegyverkezve.

Smith elvigyorodott. - Vannak embereim. 

Na, most kezdtem el félni. Micsoda?

- Holnap elmegyünk a Merryweather-birtokra. De nem öllek meg addig, amíg meg nem öltem a nagybátyádat, a felségét, a húgodat, és mindenkit, aki a házadban él. Majdnem elvetted az életem, meg kell bűnhődnöd.

- Ezt nem teheted - suttogtam döbbenten. A félelem teljesen megbénított. Hirtelen nem számított, mit mutatok, mit lát rajtam. A családom... a családomat ne!

- Pedig de - felelte kárörvendőn. 

Szétáradt az erő tagjaimban. Egyszerűen csak kitörésre késztetett, és ugrottam egyet, egy hatalmasat és azzal ugrottam neki a férfinek, amivel csak tudtam - a fejemmel. Én meg sem éreztem a fájdalmat, ő igen. Rendesen megszédült, hátrébb tántorgott néhány lépést.

Én pedig meg voltam vadulva. - Hogy képzeled?! Hogy merészeled?! A családomat nem bánthatod!- Megint nekitámadtam volna, lódultam, de nem értem el. A kötél megfeszült, és visszarántott. 

Veszetten meredtem rá Smith-re. Eleredt az orra vére, amit én örömmel néztem.

Nekifeszültem megint és megint a kötélnek, hátha enged. De semmi. Smith elnevette magát, mire ráüvöltöttem artikulálatlanul. És akkor a kötél egyszerűen eltűnt. És én elszabadultam. 

A nevetés villámgyorsan elnémult, helyette az áruló sikoltott fel. Én pedig a férfi felé vetettem magam, és ütöttem, ahol tudtam. Az első találatom a gyomrán érte, váratlanul, de máris nem hagyott időt, máris támadott ő is. 

A düh ködétől elvakultam, nem láttam semmit, csak a célpontomat, ám apró fénypontok táncoltak be a látóterem szélére itt-ott. 

Smith felrántotta a térdét, ami keményen eltalálta a fájó vállam. Felszisszentem, hátrább ugrottam, majd az öklömmel céloztam meg a fejét, de elugrott az ütés elől. Felhasználva a lendületemet akart arcon vágni, azonban nem csak ő volt gyors. Messze elkerülte az ütése a tervezett útját, gyorsan félrehajtottam a karját.

De hiába ütöttem volna meg, nem sikerült, ugyanis valaki lefogott. Smith gyorsan belém rúgott egyet, majd kiköpött a földre.
- Eressz el! - vergődtem elfogóm karjaiban.
- Nem fogja ezt tenni - vigyorodott el Smith.
- Félsz egy kis verekedéstől? - kötekedtem. Lenéző vigyorra húztam a szám.
De ez nem volt elég. - Majd később megkapod a magadét - felelte.
- Egy kardpárbajt is visszautasítasz? - Tudtam, hogy ő karddal a legjobb. Ezt tán csak nem utasítja el!
Felajánlásom nem érte el a célját. - Ha azt hiszed, hogy lesz alkalmad becsületesen férfi módra küzdeni, rosszul hiszed... ez kivégzés lesz.
Itt volt az idő kijátszani az adu ászt. Vettem egy nagy levegőt. - Igencsak óvatosra vetted, mióta egy nő legyőzött... - gúnyolódtam.
Közelebb araszolt hozzám lassan. - Az egyszer volt, és csak a véletlennek köszönheti - suttogta.
Azonban én nem szándékoztam halkan beszélni. Pont a katonái jelenlétére számoltam. - Ugyan, már többször is legyőzött! Még egy nővel sem mernél kiállni!
A katonák összenéztek, Smith pedig sötét pillantást vetett rám. Nem tetszett neki, hogy gyengének állítom be a katonái előtt, és ehhez hozzátett az is, hogy ha nem lettek volna itt a katonái, ökölharcban is legyőzöm.
- Elüldöztem innen messzire - vigyorodott el. - De majd őt is levadászom még...
- Levadászod... hmm hát persze, mivel nem mernél kiállni ellene.
- Egy nő ellen hogyne mernék kiállni! Csak nehogy leálljon nekem párbaj közben a karddal a konyhába menni és zöldséget vágni!
Istenem, az a hihetetlen férfiúi büszkeség, hogy milyen szépen az én malmomra hajtja a vizet!
- Kiállnál hát egy nő ellen, ha kihívna? - tettettem csodálkozást.
- Hát persze! - vágta rá.
Szélesen elmosolyodtam. - Akkor itt az alkalom! - kiáltottam. Hirtelen előreugrottam, meglökve erősen azt a katonát, aki engem tartott, s levettem magamról a jó erősen rögzített kendőt s kalapot. - Kihívlak egy pardpárbajra! Én, Catherine Merryweather.
Smith szeme elkerekedett, és elkáromkodta magát. - Hogyan? - köpte.
- Charles soha nem létezett - vallottam be, s látva döbbenetét, megérte elárulni. - Mindig is én voltam apámmal. Csak a ruhák miatt - mutattam végig magamon - , mindenki férfinek nézett.
A férfi felháborodva kiáltott rám valami nem túl szép jelzőt, és elvette az egyik katonája kardját. Mire rám rontott, már nekem is volt kardom - követtem a példáját, s az engem korábban foglyul ejtő katona lett szegényebb egy karddal. Kivédtem a támadását. És a következőt. És az azután következőt. Nem találtam az erőt a támadáshoz. Csak védekeztem. Aztán a támadását már nem tudtam kivédeni. Kardja éle végigszántotta a bal karomat, s ez a fájdalom térített magamhoz. Megsuhintottam a kezemben lévő fegyvert. Alulról akartam vágni, de meglátta szándékomat, és kivédte. Hátraugrottam, hogy nyerjek egy kis időt. Csupán egy pillanatra volt szükségem, és már lendültem is vissza, a kard lapjával célozva a fejét. Eltaláltam, mire megszédült. És támadtam megint, a kardot tartó kezét célozva. Kivédte. És ahogy visszatámadott, megint megvágta a karomat. Felszisszentem, s éreztem, hogy az erő kezdi elhagyni a testem. És akkor csak védekeztem. Ő pedig támadott, támadott egyfolytában, én pedig lépkedtem egyre hátrébb.
- Meg fogsz halni! - üvöltötte hevesen győzelme teljes bizonyosságában, amikor kis időre leeresztette a kardját. - Te is és mindenki ezen a környéken!
Ezt rosszul tette. - Már elvetted őket tőlem - mondtam sötéten. - Az apámat már soha nem látom újra. De őket nem bánthatod. A holttestemen keresztül sem. - És rádöbbentem, hogy ha most nem győzöm le, akkor a szeretteim fognak sérülni. Én már nem számítottam. Nem számított a fájdalom, a halál, csak az, hogy megvédjem őket.
És támadtam. Olyan hevességgel, hogy alig bírta visszaverni. Kiütöttem a kardot a kezéből, majd a mellkasához szegeztem az enyém hegyét. És hirtelen nem tudtam, mit tegyek. Ez lett a vesztem. Valaki elrántott onnan, és kicsavarta a kardot a kezemből, ami leesett a földre. A reményem elszállt. Üvöltöttem.
Smith felugrott. - Azt hitted, van esélyed? Soha nem volt.
Igaza volt. Ostoba voltam, hogy azt hittem, számít valamit, akármit is teszek. Túl sokan vannak.
Ekkor az engem tartó katona kigáncsolt, és levágott a földre. Smith pedig odalépett, és belém rúgott egy nagyot. Azonban a rúgással pontosan egy időben száz vagy talán ezer ember üvöltése rezgette meg a levegőt, és a tömeg betört a fák között. Csupa fekete ruhás harcos, velőtrázó kiáltásokkal tört ki a fák közül, és megtámadták a katonákat. És megláttam azt az egyet, akit igazán kerestem. Robint, aki éppen felém tartott. Rárontott Smith-re teljes erőből.
Én pedig felugrottam, és a hozzám eső legközelebbi katona felé vetettem magam. Későn ocsúdtam fel, hogy nincs nálam fegyver, ezért az ő kezéből csavartam ki a kését. Ő sem volt rest, mielőtt rendesen megfoghattam volna, kiütötte a kezemből, és az messze repült. Az arcába öklöztem, amit viszonzott egy rúgással a lábszáramnak. A lábam kiszállt alólam, és a földön találtam magam. Ellenfelem a vérző orrával volt elfoglalva, ezért fel tudtam tápászkodni. Majd egy erős ütést mértem a halántékára, mire eldőlt.
Gyorsan körbenéztem, de még mielőtt megláttam volt Robint, megtámadt egy katona. Miután őt is leütöttem rövid küzdelem után, elkezdtem keresni Smith-t és Robint. Arra számítottam, hogy Robin már végzett vele, de a legrosszabbat láttam, amit csak lehet. A szirtnél térdelve Smith Robin torkához tartotta kését, aki fegyvertelenül hevert előtte.
- Ne! Kérlek ne! Ne bántsd! Őt ne! - ordítottam ösztönből, akkora hangerővel, ahogy csak tudtam.
Erre Smith felém fordult egy kaján vigyorral a képén.
- Miért is ne? - kérdezte tőlem, mintha elgondolkodna.
- Inkább engem. Ölj meg engem. - Hát csak elérte, amit akart. Itt állok, és könyörgök neki.
Még mindig vigyorgott, egyre szélesebben. - Majd arra is sor kerül - jelentette ki, majd visszafordult.
Ekkor vettem csak észre, hogy engem három markos férfi fog le, erősen tartanak, mozdulni is alig tudtam. Láttam, ahogy Smith döfésre emeli a kését, és Robin rám szegezte a pillantását. Azt a szeretettel teli, lágy, kedves pillantását. A zokogással együtt ősi ordítás tört ki belőlem. Ha Robin meghal, én tudtam, hogy nem akarok tovább élni. Olyan erő szállt meg, mint még soha. Míg ordítottam, az erő csak fokozódott tovább, és én lehunytam a szemem, nem akartam látni Robin halálát úgy, hogy nem tudok tenni semmit. Ám megint az ösztönöm győzött. A fejemben formát öltött egy terv. Át sem gondoltam a következményeket. Tudtam, hogy így lesz a legjobb. Azzal az ősi erővel, ami megszállt, a három férfi karjából egyetlen mozdulattal, probléma nélkül kirántottam magam, és Smith felé vetődtem. Ő még idejében észrevett, azt hitte, le akarom lökni a tengerbe, és félrelépett, eltávolodva Robintól. Ám nekem nem az volt a tervem, amire ő gondolt, és pont erre a reakcióra számítottam. Pár futólépéssel odaértem hozzá, úgy tettem, mintha lökni akarnám, és már el is lépett előlem. Én a perem szélére érve a lendülettől már nem tudtam volna megállni, de nem is akartam, elrugaszkodtam. Amire Smith nem számított, az az volt, hogy megragadom a karját, és magammal rántom. Nem tudott mibe kapaszkodni, mire már rájött a tervemre, felordított, de elkésett.
Lerántottam a mélybe, magamat súlyként használva. Míg zuhantunk, ellöktem magamtól, nem akartam a közelében a vízbe érni. Ő sikoltott, én nem. A zuhanás nem tartott egészen egy másodpercig sem, mégis hosszú perceknek éreztem. A szél óriási erővel tépte a testemet, a ruhámat, a hajamat, és én mosolyogtam. Megszállt a nyugalom, ellazultam, de ez megszűnt abban a pillanatban, mikor meghallottam a kiáltást a fejem felett.
- Neeeeeeem! Rine, ne! - Robin hangja ért utol.
Vissza akartam kiáltani, hogy szeretem, de már éreztem is, ahogy a víz körülölel. Jéghideg volt, a csontjaimig hatolt, ledermesztett. Robin hangja visszhangzott a fejemben, tudtam, hogy soha többé nem fogom hallani. Soha. Ha nem vagyok lebénulva, akkor sem tudtam volna úszni, mert a vihar erős hullámokat kavart a tengeren, elsodortak volna, ha a felszínen vagyok, de még így is éreztem. Erőtlenül hagytam, hogy sodorjon a víz, ahogy a szeretteimre gondoltam, a holdföldiekre. És arra, hogy ők megmenekülnek. Smith már nem bánthatja őket. De már én sem láthatom őket. Zokogni akartam, dühöngeni, sírni, nevetni, nekem mindegy volt, csak érezzek, mozduljak, ott legyek velük.
Elkezdtem fulladozni. Nem tudtam igazán küzdeni, de a szívem sírt, zokogott. Nem akartam még meghalni. Imádtam Holdföldét és a lakóit, a bácsikámat, és Robint.
Robinért halok meg. Robinért. Nem tudom, milyen halált képzeltem volna el magamnak, de biztosan nem ezt. Az, hgy Őérte halok meg, lenyugtatta lelkem és szívem viharát. Már nem csapkodtam, ém véletlenül beszippantottam egy nagy adag vizet a tüdőmbe. Borzasztó érzés volt. Ahol a vizet éreztem, iszonyatosan fájt. A tüdőm mintha szét akart volna robbanni. Ekkor megéreztem a sötétséget. Régi jó barátként üdvözöltem, nem küzdöttem ellene, mint korábbi alkalmakkal, sőt hívtam, jöjjön gyorsabban, vessen véget a fájdalomnak. Fájt mindenem a hidegtől, a víztől, a levegőhiánytól, de én úgy akartam meghalni, hogy Jót érzek. Minden erőmmel Robinra gondoltam. Újrajátszottam minden együtt töltött percünket, a legelső találkozástól a kapunál, egészen a kiátásáig. Elmosolyodtam. Remélem, boldog lesz.
- Robin, szeretlek. Mindig is szeretni foglak - kiáltottam neki gondolatban, és ez volt az utolsó, amit meg tudtam tenni, mielőtt a sötétség elnyelt.