Sziasztok!
Töredelmes bocsánatkérésemet szeretném elétek tárni, nem tudom kifejezni, mennyire sajnálom, hogy cserben hagytalak benneteket ilyen hosszú ideig. Bármilyen kifogást is keresek, a kimaradás oka a lustaság volt. Lusta voltam írni, és kifogásokat találtam, hogy miért ne kelljen.
És azért is bocsánatot kérek, mert nemcsak nem írtam, de nem is olvastam, legalábbis blogokat nem.
Míg nem sokat ténykedtem, kaptam egy díjat, ami kicsit arra is hajaz, hogy az olvasóim jobban megismerjenek.:) Így hát kiteszem, és válaszolok a feltett kérdésekre is. Viszont továbbküldeni azt nem fogom.
Köszönöm Lizának!
11 dolog magamról:
1. Kedvenc könyveim Karl May Winnetou-ja, és Leiner Laura Szent Johanna Gimi-je.
2. Van jogsim.
3. Már vázlatolom a következő történetemet (egyelőre még csak fejben), ami alakváltókról fog szólni. De nem biztos, hogy felteszem bloggerre.
4. Abba gimnáziumba járok, amely az országos ranglistán a hatodik helyen áll. (A suli évnyitóján mondták.)
5. A szobámat a kedvenc könyveimről készült mintákkal dekorálom: párnákra, dobozokra, lapokra festek vagy rajzolok jelképeket.
6. Imádok tollasozni, úszni és korcsolyázni.
7. A főhősnőim olyanok, amilyen én szeretnék lenni: bátrak és tettrekészek.
8. Imádom a kosztümös filmeket. Büszkeség és balítélet, Észak és Dél, stb.9. Imádok kiegészítőket, cuccokat készíteni magamnak, most például a SzJG-mániámnak köszönhetően van egy új párnám (én festettem), és egy bögrém (szintén az én kezem munkája).
10. Mániákus könyvgyűjtő vagyok.
11. A kedvenc számom a 11.
A kérdések:
1. Van-e
állatod, és ha igen, milyen?
- Igen, van egy kutyám, törpeschnauzer, szuka, és Lizinek hívják. A fajtájától eltérően ő egy kifejezetten lusta kutyus, bár az igaz, hogy nagyon okos.
2. Zenei
stílusod alapján hová kategorizálnád magad?
- Ez elég nehéz kérdés. Szeretek én mindenfajta zenét Mozarttól kezdve Pitbullig, MP3-on hallgatni pop zenét szoktam, CD-n rockot, popot, klasszikust és népzenét, énekelni pedig népzenét. Na jó, énekelni szoktam popot is, de kevéske sikerrel. Ja, és zongorázok, tehát klasszikust még játszok is. Furcsa válasz, nemde?
3. Melyik a
kedvenc évszakod és miért?
- A nyár. Nagyon szeretem a meleget, és persze ekkor nincs suli. Na jó, bevallom, ekkor van a szülinapom is, de ennek tényleg nincs ebben szerepe. Esküszöm.
4. Társaságkedvelő
ember vagy?
- Igen is, meg nem is. Nem vagyok az a társaság központja-típus, inkább sok barátom van, sokfelől, vagyis mindenhonnan egy-kettő. Néha kívánom a társaságot, és akkor megbeszélek valakivel egy találkozót, vagy kimegyek játszani az utcabeli gyerekekkel, de van, mikor kifejezetten szeretek egyedül lenni.
5. Melyik
emberi viselkedésformát utálod a legjobban?
- Őszintén szólva fogalmam sincs.
6. Milyen
rossz tulajdonságod van?
- Lusta vagyok, és félénk. Nem, ez rossz szó, inkább gyáva. Mert ha barátkozásról van szó, akkor nincs gond, idegenekkel is mindenféle feszültség nélkül könnyen társalgok akár idegen nyelven is. De ha hullámvasútról, extrém sportról vagy horrorfilmről van szó, rám nem lehet számítani.
7. Melyik a
kedvenc hobbid? Miért?
- Sok hobbim van (írás, rajzolás, festés, zongorázás, varrás, stb.), de az olvasás az abszolút kedvenc. A húgommal gyűjtjük a könyveket, én mindenfélét, ő csak kortárs ifjúságit, YA-könyveket (Young Adult - fiatal felnőtt). Rengeteg könyvem van, imádom őket rendezgetni a polcon, és állandóan bővítem a gyűjteményt.
8. Hány éves
vagy?
- Biológiailag? Tizenhét. Lélekben? Néha tíz, néha meg húsz. Gyakran a kettő között ingadozok.
9. Szerinted
mik a világ legnagyobb problémái?(Min.3.) [Omg, mint egy dolgozat xD], Mit
lehetne ezek ellen tenni?
- A kérdést passzolnám, mert nem gondolkodok ilyesmiken.
10. Melyik
barátodban bízol meg a legjobban?
- Két legjobb barátnőm van, mindkettejükben a végletekig megbízok, ezenfelül anyukámban, az ő anyukájában, és a húgomban. Igen, őket is barátaimnak vallom.
11. Hiszel-e
a 'Mennyországban'?[Nevezd bárhogy, nem szeretnék ezzel a kérdéssel vallási
nézeteket feszegetni, mindenki eltérő módon reagál erre, csak kíváncsiság]
- Az újjászületésben hiszek. De ha mégis lenne Mennyország, és úgy képzelném el, mint a szülővárosomat, ahol most élek. Ott minden tökéletes. :)
Kaptam még Killától egy díjat, amit szintén nem küldök tovább. KÖSZÖNÖM.
Öt dolog magamról: (nos, én inkább a történetről csepegtetek el infókat....)
1. Eddigi számításaim szerint 56 fejezet lesz ez a történet, epilógust is beleszámítva.
2. Lesz 18+-os jelenet... nemsokára.
3. Smith fel fog bukkanni.
4. Lesz egy áruló.
5. Kicsit összevisszás lesz az utolsó pár fejezet. :) ;D
Négy szó, amivel magamat jellemzem: nyugodt, türelmes, álmodozós, optimista
Köszönöm a díjat Killának!
A fejezet annyit késett, hogy nem is idézek az előző végéből, szerintem olvassátok el az egészet, ha vissza akartok csöppenni a történet fonalába.
Kaptam még Killától egy díjat, amit szintén nem küldök tovább. KÖSZÖNÖM.
Öt dolog magamról: (nos, én inkább a történetről csepegtetek el infókat....)
1. Eddigi számításaim szerint 56 fejezet lesz ez a történet, epilógust is beleszámítva.
2. Lesz 18+-os jelenet... nemsokára.
3. Smith fel fog bukkanni.
4. Lesz egy áruló.
5. Kicsit összevisszás lesz az utolsó pár fejezet. :) ;D
Négy szó, amivel magamat jellemzem: nyugodt, türelmes, álmodozós, optimista
Köszönöm a díjat Killának!
A fejezet annyit késett, hogy nem is idézek az előző végéből, szerintem olvassátok el az egészet, ha vissza akartok csöppenni a történet fonalába.
És... itt a fejezet!
Csodáltam, hogy nem kezd forrni körülöttünk a víz. Teljesen hozzásimultam Robinhoz, szorosan átölelve tartottuk egymást, s ő még a falhoz is nyomott. Úgy éreztem, mindjárt lángra lobbanok, mindenhol tüzet láttam.
Csókunk minden mást kitörölt a fejemből, már nem gondolkodtam, csupán éreztem. Kezemet Robin arcának két oldalára támasztottam, majd beletúrtam a hajába. Ajka a fülemre vándorolt át, megharapta a fülcimpámat, és végigpuszilta-csókolta a vonalát.Anyakamat is hasonló kényeztetésben részesítette, és én majdnem elájultam attól a varázslatosan bizsergető érzéstől. Fejemet hátradöntöttem a sziklának, mikor Robin áttért a vállamra, melyről lesimította a ruhát. A kulcscsontom vonalát végigcirógatva tért vissza az arcomhoz.
Olyan jó érzés volt az előbb, amit csinált, gondoltam, miért ne lehetne fordítva is. Belepusziltam a fülébe, és lassan haladva a nyakához tértem át. Eleinte megmerevedett, de amikor a fülcimpájába haraptam, felnyögött. Apró csókokkal hintettem a nyakának vonalát, az ádámcsutkáját, miközben ő magában mormogott. Mikor azonban gyengéden oda haraptam, ahová "a vámpírok szoktak", az ütőeréhez, felkiáltott:
- Atyaisten, Rine! - Ez a meglepettség és csodálat édes egyvelegének hangzott. Élveztem, hogy van felette hatalmam, látszólag ő is azt az édes kínt érezte, amit én. A testem sóvárgott valami után, ami ezt elmulasztja, mégis magaslatokba emeli.
Aztán mikor megéreztem, hogy Robin a másik vállamról is lesimítja a ruhát, rájöttem, mit is csinálunk.
- Ne! - rebegtem elfúlóan, és ő azonnal megtorpant. Abbahagyta, amit csinált, és a szemembe nézett, meglátta a benne tükröződő riadtságot. - Ne, Robin, én ezt nem...
- Ne félj! - eresztett el hirtelen. - Nem fogok semmi olyasmit sem tenni, amit te nem akarsz! Sajnálom, ha megijesztettelek... - El is húzódott váratlanul, arrébb oldalazott a sziklafal mentén.
- Ne, maradj, én nem félek! - kaptam utána. - Csak még nem akarom... most. - Zavartan elhallgattam, és vettem egy nagy levegőt. - Majd... az esküvő után... mert ez így nem helyes.
- Jó - emelte fel a kezét beleegyezőn. - És sajnálom, hogy elvesztettem a fejem.
Láthatóan ő is zavarban volt, én pedig nem akartam tovább idegeskedni ezen. - Robin, visszamegyünk a várba? Szerintem már várnak.
Csodáltam, hogy nem kezd forrni körülöttünk a víz. Teljesen hozzásimultam Robinhoz, szorosan átölelve tartottuk egymást, s ő még a falhoz is nyomott. Úgy éreztem, mindjárt lángra lobbanok, mindenhol tüzet láttam.
Csókunk minden mást kitörölt a fejemből, már nem gondolkodtam, csupán éreztem. Kezemet Robin arcának két oldalára támasztottam, majd beletúrtam a hajába. Ajka a fülemre vándorolt át, megharapta a fülcimpámat, és végigpuszilta-csókolta a vonalát.Anyakamat is hasonló kényeztetésben részesítette, és én majdnem elájultam attól a varázslatosan bizsergető érzéstől. Fejemet hátradöntöttem a sziklának, mikor Robin áttért a vállamra, melyről lesimította a ruhát. A kulcscsontom vonalát végigcirógatva tért vissza az arcomhoz.
Olyan jó érzés volt az előbb, amit csinált, gondoltam, miért ne lehetne fordítva is. Belepusziltam a fülébe, és lassan haladva a nyakához tértem át. Eleinte megmerevedett, de amikor a fülcimpájába haraptam, felnyögött. Apró csókokkal hintettem a nyakának vonalát, az ádámcsutkáját, miközben ő magában mormogott. Mikor azonban gyengéden oda haraptam, ahová "a vámpírok szoktak", az ütőeréhez, felkiáltott:
- Atyaisten, Rine! - Ez a meglepettség és csodálat édes egyvelegének hangzott. Élveztem, hogy van felette hatalmam, látszólag ő is azt az édes kínt érezte, amit én. A testem sóvárgott valami után, ami ezt elmulasztja, mégis magaslatokba emeli.
Aztán mikor megéreztem, hogy Robin a másik vállamról is lesimítja a ruhát, rájöttem, mit is csinálunk.
- Ne! - rebegtem elfúlóan, és ő azonnal megtorpant. Abbahagyta, amit csinált, és a szemembe nézett, meglátta a benne tükröződő riadtságot. - Ne, Robin, én ezt nem...
- Ne félj! - eresztett el hirtelen. - Nem fogok semmi olyasmit sem tenni, amit te nem akarsz! Sajnálom, ha megijesztettelek... - El is húzódott váratlanul, arrébb oldalazott a sziklafal mentén.
- Ne, maradj, én nem félek! - kaptam utána. - Csak még nem akarom... most. - Zavartan elhallgattam, és vettem egy nagy levegőt. - Majd... az esküvő után... mert ez így nem helyes.
- Jó - emelte fel a kezét beleegyezőn. - És sajnálom, hogy elvesztettem a fejem.
Láthatóan ő is zavarban volt, én pedig nem akartam tovább idegeskedni ezen. - Robin, visszamegyünk a várba? Szerintem már várnak.
***
Amint beléptünk a kapun, mindenki felénk fordult.
- Megtalálta! Itt van a hercegnő!
Füttyögtek és kiáltoztak, mikor észrevették Robinnal összekulcsolt kezünket. Zavaromban elpirultam, de még szinte magamhoz sem térni sem volt időm, mivel egy apró test nekem csapódott, és két kis kar átölelt.
- Catherine, úgy aggódtunk! - mormogta Sarah, mikor leguggoltam megsimogatni az arcát. - Fú, te csurom víz vagy! - eresztett el hirtelen. - Hol voltál?
- Ezt a kérdést én is feltehetném - hallottam meg egy szigorú férfihangot. Felálltam, hogy szembenézzek bácsikámmal. Mellette ott állt Loveday és Coeur de Noir.
- Én... - kezdtem volna a beszédemet, de Robin kettőnk közé állt, és egy kézmozdulattal belém fojtotta a szót.
- Én tartottam fel ilyen sokáig - jelentette ki. Sir Benjamin várakozón felhúzta a szemöldökét. Robin megragadta a kezem. - Sir Benjamin, szeretném engedélyét kérni, hogy feleségül vehessem az unokahúgát.
A nagybátyám arca oly' mértékű meglepettséget tükrözött, hogy muszáj volt felkuncognom. Aztán úrrá lett vonásain, és elmosolyodott, vetve egy pillantást saját menyasszonyára, aki elégedetten vigyorgott. - Robin de Noir, az engedélyt megkapod - felelt hivatalosan, majd előrelépett és kezet fogtak. - Üdv a családban, kétszeresen is!
Loveday cinkosan rám kacsintott, mikor rámosolyogtam. Sarah pedig megütögette a karom, hogy figyeljek rá. - Feleségül mész Robinhoz?
- Igen - válaszoltam boldogan.
Elgondolkodva meredt maga elé. - Veled fogok lakni?
- Ha szeretnél.
- Igen! - vágta rá sebesen.
- Akkor ez nem is kérdés - mosolyogtam. - Persze, hogy... - De a mondatot nem tudtam befejezni, mert durván félbeszakítottak.
Brandon színpadiasan tapsolt, gúnyos vigyorral az arcán. Nem tudom, mióta állt már ott a kőfal mellett, mert mikor még bejöttünk, nem láttam, de éppen elég ideje lehetett, hogy levonja a következtetést.
Azonnal tapinthatóvá vált a feszültség Robin és őközötte. Mindenki elnémult, még a szél is megszűnt fújni, beállt a teljes vihar előtti csend.
- Nocsak, nocsak, úgy látom, hercegnő, jobb híján le kellett alacsonyodnod ehhez... - köpte megvetően a szavakat. - Ha jobbat szeretnél, meggondolhatod magad bármikor.
Mielőtt erre bárhogyan is reagálhattam volna, Robin heves vérmérséklete megmutatkozott, és nem törődve azzal, hogy Brandon nekem intézte szavait, visszavágott: - Ő az enyém! - És szinte remegett a dühtől. - Ne is ábrándozz!
- Ó, mert majd pont egy olyan vidéki tuskó kell neki, mint te! - gúnyolódott a másik.
- Inkább, mint egy városi ficsúr! - riposztolt vőlegényem. - Ha valaha is hozzá mersz érni, levágom a kezed!
- Igen? Máris verekedésen jár az eszed? Na, majd adok én neked! - Brandon kapva kapott a kihívási lehetőség után. Az övén lógó tőrjéhez kapott, és előhúzta.
- Elég! - üvöltöttem el magam, és a két fiú közé álltam.
- Rine, ez nem a te dolgod... - morogta Robin összeszorított szájjal, de tudtam, hogy nem rám dühös, és haragját teljesen megértettem. Én sem viselkedtem volna máshogy ha valami szuka szemet vet őrá. De nem akartam, hogy párbaj legyen a vége. Ahhoz túlságosan féltettem.
- Azt hiszed? - kérdeztem szemöldökömet felhúzva. - Rosszul hiszed! Ha nem tűnt volna fel, én vagyok a téma! - A másik felé fordultam. - Mr. Cunningham! Amint látja, már menyasszony vagyok, így felhagyhat a hiábavaló udvarlással.
- Eszem ágában sincs! - nevetett fel. - Miért pont egy ilyet választana? - mutatott Robinra. - Párbajozni is hajlandó vagyok!
Pont ettől tartottam!
Legszívesebben elkezdtem volna áradozni Robinról, hogy miért szeretem, és hogy miért tartom jobbnak, de azzal nem csak magamat, hanem őt is közröhej tárgyává tettem volna.
Hogy lehet valaki ennyire...öntelt? Nem tudja, mikor kell megállni? Mikor reménytelen a helyzet?
- ITT... NEM... LESZ... PÁRBAJ! - ordítottam magamból kikelve. - Vegye tudomásul, hogy szeretem Robint, és nem jobb híján fogadtam el, hogy a felesége legyek! Az ön udvarlása volt mindig is a terhemre, mert tolakodó, és egy öntelt városi paprikajancsi nekem aztán nem kell! - keltem ki magamból.
Egy percig néma csend honolt. Mindenki engem bámult, döbbenten, lemerevedve. Aztán... kitört az éljenzés. A vár népének tetszett, ahogy kiálltam a jövendőbeli vezetőjük mellett. Brandon leforrázva vonult el, a közhangulat még inkább ellene fordult. De volt egy olyan érzésem, hogy ennek még közel sincs vége.
Visszafordultam Robinhoz, aki halvány mosollyal az arcán figyelt engem. - Jól megmondtad neki - dicsért meg. - És én még őrá voltam féltékeny...
- Őrá? - kacagtam fel hitetlenül.
Bólintott, és megcsókolt, ott mindenki előtt. A nagy hurrogásra elöntötte a pír az arcom.
- Robin - néztem rá elkomolyodva. - Ígérd meg, hogy nem fogsz párbajozni, ha elhív.
- Nem fogok - mondta mélyen a szemembe nézve. - Hát persze, hogy nem.
- Megtalálta! Itt van a hercegnő!
Füttyögtek és kiáltoztak, mikor észrevették Robinnal összekulcsolt kezünket. Zavaromban elpirultam, de még szinte magamhoz sem térni sem volt időm, mivel egy apró test nekem csapódott, és két kis kar átölelt.
- Catherine, úgy aggódtunk! - mormogta Sarah, mikor leguggoltam megsimogatni az arcát. - Fú, te csurom víz vagy! - eresztett el hirtelen. - Hol voltál?
- Ezt a kérdést én is feltehetném - hallottam meg egy szigorú férfihangot. Felálltam, hogy szembenézzek bácsikámmal. Mellette ott állt Loveday és Coeur de Noir.
- Én... - kezdtem volna a beszédemet, de Robin kettőnk közé állt, és egy kézmozdulattal belém fojtotta a szót.
- Én tartottam fel ilyen sokáig - jelentette ki. Sir Benjamin várakozón felhúzta a szemöldökét. Robin megragadta a kezem. - Sir Benjamin, szeretném engedélyét kérni, hogy feleségül vehessem az unokahúgát.
A nagybátyám arca oly' mértékű meglepettséget tükrözött, hogy muszáj volt felkuncognom. Aztán úrrá lett vonásain, és elmosolyodott, vetve egy pillantást saját menyasszonyára, aki elégedetten vigyorgott. - Robin de Noir, az engedélyt megkapod - felelt hivatalosan, majd előrelépett és kezet fogtak. - Üdv a családban, kétszeresen is!
Loveday cinkosan rám kacsintott, mikor rámosolyogtam. Sarah pedig megütögette a karom, hogy figyeljek rá. - Feleségül mész Robinhoz?
- Igen - válaszoltam boldogan.
Elgondolkodva meredt maga elé. - Veled fogok lakni?
- Ha szeretnél.
- Igen! - vágta rá sebesen.
- Akkor ez nem is kérdés - mosolyogtam. - Persze, hogy... - De a mondatot nem tudtam befejezni, mert durván félbeszakítottak.
Brandon színpadiasan tapsolt, gúnyos vigyorral az arcán. Nem tudom, mióta állt már ott a kőfal mellett, mert mikor még bejöttünk, nem láttam, de éppen elég ideje lehetett, hogy levonja a következtetést.
Azonnal tapinthatóvá vált a feszültség Robin és őközötte. Mindenki elnémult, még a szél is megszűnt fújni, beállt a teljes vihar előtti csend.
- Nocsak, nocsak, úgy látom, hercegnő, jobb híján le kellett alacsonyodnod ehhez... - köpte megvetően a szavakat. - Ha jobbat szeretnél, meggondolhatod magad bármikor.
Mielőtt erre bárhogyan is reagálhattam volna, Robin heves vérmérséklete megmutatkozott, és nem törődve azzal, hogy Brandon nekem intézte szavait, visszavágott: - Ő az enyém! - És szinte remegett a dühtől. - Ne is ábrándozz!
- Ó, mert majd pont egy olyan vidéki tuskó kell neki, mint te! - gúnyolódott a másik.
- Inkább, mint egy városi ficsúr! - riposztolt vőlegényem. - Ha valaha is hozzá mersz érni, levágom a kezed!
- Igen? Máris verekedésen jár az eszed? Na, majd adok én neked! - Brandon kapva kapott a kihívási lehetőség után. Az övén lógó tőrjéhez kapott, és előhúzta.
- Elég! - üvöltöttem el magam, és a két fiú közé álltam.
- Rine, ez nem a te dolgod... - morogta Robin összeszorított szájjal, de tudtam, hogy nem rám dühös, és haragját teljesen megértettem. Én sem viselkedtem volna máshogy ha valami szuka szemet vet őrá. De nem akartam, hogy párbaj legyen a vége. Ahhoz túlságosan féltettem.
- Azt hiszed? - kérdeztem szemöldökömet felhúzva. - Rosszul hiszed! Ha nem tűnt volna fel, én vagyok a téma! - A másik felé fordultam. - Mr. Cunningham! Amint látja, már menyasszony vagyok, így felhagyhat a hiábavaló udvarlással.
- Eszem ágában sincs! - nevetett fel. - Miért pont egy ilyet választana? - mutatott Robinra. - Párbajozni is hajlandó vagyok!
Pont ettől tartottam!
Legszívesebben elkezdtem volna áradozni Robinról, hogy miért szeretem, és hogy miért tartom jobbnak, de azzal nem csak magamat, hanem őt is közröhej tárgyává tettem volna.
Hogy lehet valaki ennyire...öntelt? Nem tudja, mikor kell megállni? Mikor reménytelen a helyzet?
- ITT... NEM... LESZ... PÁRBAJ! - ordítottam magamból kikelve. - Vegye tudomásul, hogy szeretem Robint, és nem jobb híján fogadtam el, hogy a felesége legyek! Az ön udvarlása volt mindig is a terhemre, mert tolakodó, és egy öntelt városi paprikajancsi nekem aztán nem kell! - keltem ki magamból.
Egy percig néma csend honolt. Mindenki engem bámult, döbbenten, lemerevedve. Aztán... kitört az éljenzés. A vár népének tetszett, ahogy kiálltam a jövendőbeli vezetőjük mellett. Brandon leforrázva vonult el, a közhangulat még inkább ellene fordult. De volt egy olyan érzésem, hogy ennek még közel sincs vége.
Visszafordultam Robinhoz, aki halvány mosollyal az arcán figyelt engem. - Jól megmondtad neki - dicsért meg. - És én még őrá voltam féltékeny...
- Őrá? - kacagtam fel hitetlenül.
Bólintott, és megcsókolt, ott mindenki előtt. A nagy hurrogásra elöntötte a pír az arcom.
- Robin - néztem rá elkomolyodva. - Ígérd meg, hogy nem fogsz párbajozni, ha elhív.
- Nem fogok - mondta mélyen a szemembe nézve. - Hát persze, hogy nem.
***
Gyorsan teltek ezek a napok, hetek. Loveday és Sir Bejamin esküvőjének a napja sebesen közeledett, már csupán két nap volt addig. Robinnal megegyeztünk, hogy csak őutánuk, augusztus végén kelünk egybe. Az esküvő szervezésében sokat segítettem a menyasszonynak, ezért a saját vőlegényemmel igen kevés időt tudtam tölteni. Londonba is felutaztunk egy alkalommal, ruhaanyagot kereseni, mivel együtt, ketten varrtuk a ruhát. Én nem akartam belemenni, féltem, hgoy elrontom, de Loveday nagyon könyörgött, így hát végül beleegyeztem.
A ruha már készen állt, csupán pár utolsó simítás hiányzott, ezért ezen a csütörtök reggelen átlovagoltam a de Noir-várba Lovedayhez, és egészen délig ott is maradtam, mert marasztalt ebédre.
Kifelé igyekeztem a kapuhoz, hazaindulva, mikor megláttam, hogy Robin egyik barátja, Richard közeledik felém. Odaköszöntem neki, aztán eloldoztam a lovam a faltól. Ám ahelyett, hogy elment volna mellettem, megállt.
- Párbaj lesz ma éjszaka, tíztől - suttogta, mire döbbenten fordultam felé.
- Az lehetetlen.
Megvonta a vállát. - Brandon kihívta Robint ökölpárbajra. A városi fiú nem olyan nyápic, mint gondolnád, nagyon aljas módszerei vannak, de Robin megtiltotta, hogy bármelyikünk is elkísérje.
- Arra viszont nem számít, hogy én is megtudom - bólintottam. - Ki lesz a segídje?
- Éppen ez a baj. Nincs segédje se neki, se Cunninghamnek. De én nem bízok abban a féregben.
- Én sem - jegyeztem meg. - Hol lesz ez?
- Az erdőben, a hatalmas tölgynél - felelte.
Megforgattam a szemem. - Richard. Most komolyan, szerinted én tudom, hogy melyik nagy fenyő a sok közül?
Felnevetett, és útbaigazítást adott.
- Köszönöm - mondtam neki. - És azt is, hogy szóltál.
- Nem - rázta a fejét. - Mi köszönjük, hogy elmész.
- Ti? - kérdeztem vissza.
- Igen, Robin egész csapata. Mi szavaztuk meg, hogy szólni kell neked - közölte.
- És volt, aki ellenem szavazott? - csúszott ki a számon ez az ostoba kérdés, mielőtt meggondolhattam volna, mit is mondok.
Elnevette magát. - Nem. Senki.
- Ó. - Dagadt a mellem a büszkeségtől. Robin csapata elfogadott! - Nos, jó, hogy így döntöttetek. Garantálom, hogy éjszaka közéjük csapok.
- Bár ott lehetnék! - sóhajtott fel.
Felpattantam a lovam hátára, és elvágtattam. Csak utólag jöttem rá, hogy el sem köszöntem, de mire hátranéztem, hogy intsek egyet, már eltűnt.
***
- Ezt nem hiszem el! - Már-már elsírtam magam. Pontosan tíz óra volt, és én még ott kóvályogtam az erdőben azt az ösvényt keresve, amiről Richard beszélt. A csavarodott, ferde törzsű fát megtaláltam. De az Észak felé vezető ösvény? Sehol.
Dante a lábamhoz húzódott. Brutus kicsit messzebb szaglászott. - Gyerünk már, nem érzitek, hol mehettek el a többiek? Keressétek Robin szagát! - parancsoltam bosszankodva rájuk, de csak búsan meredtek rám válasz vagy eredmény helyett, hiszen már legalább negyedórája itt rostokoltunk.
- Ó, hát persze, én bolond, ő másik irányból közelítette meg a nagy fenyős tisztást! Ő a vár felől mehetett, nem pedig Holdszállás felől! - csaptam a homlokomra, aztán tanácstalanul nekidőltem a mögöttem lévő fának. Azaz, dőltem volna, ugyanis nem volt mögöttem fa, belezuhantam a bozótba.
A fogamat összeszorítva tápászkodtam fel, magamban morgolódva, mikor észrevette,. hogy megvan az ösvény. Normál esetben bizonyosan nevettem volna az ügyetlenségemen és figyelmetlenségemen, de most túlságosan feldúltnak éreztem magam. Megnéztem a zsebórámat; tíz óra múlt tíz perccel. Az órát a bácsikámtól vettem 'kölcsön', és szándékomban állt reggelig visszacsempészni hozzá.
- Brutus, Dante, erre! - kiáltottam, aztán rájöttem, hogy most már halkabbnak kell lennem, hogyha közel akarok érni a fiúkhoz. Óvatosan haladtam előre a keskeny úton, melyet bizonyára rég használtak, mert néha igen nehéznek bizonyult átverekednem magam egy-két részen. Mikor megláttam a fenyőt, amely tényleg jóval a többi fa felé magaslott, elkezdtem lopakodni, s a kutyák csendes árnyékként suhantak utánam.
És ahogy odaértem... megláttam, hogy elkéstem. A bunyó már javában tartott, ám két küzdő fél helyett négyet láttam. Robint a másik három a rét szélére szorította. Nem tudtam sokat kivenni a sötétben, de a mozgásáról észrevettem, hogy nem bírja sokáig. Eléggé lanyhán mozgott, és az ütéseiben sem láttam erőt. Jól sejtettem, alighogy elindultam, rohamra, valamelyik halántékon vágta, ő pedig térdre esett. Brandon - biztosra vettem, hogy az csak Brandon lehet - felemelt egy botot, hogy leüsse vele.
- Állj! - ordítottam, és megálltam két méterre tőlük.
- Ki az? - kérdezte hunyorogva a botos - jól sejtettem, Brandon, a hangjáról teljesen felismertem.
Megtehettem volna, hogy még otthon férfiruhát veszek, az arcom előtt hagyom a kendőt, és Charles-nak adom ki magam, de eldöntöttem, hogy nem fogom. Túl nagy a lebukás veszélye, és ezt az utolsó titkot még meg akartam tartani magamnak.
A sál a földre hullott a lábam mellett. - Nem is ismersz fel?
- Miss Merryweather... - döbbent le az aljas féreg.
Robin felkapta a fejét.
- Mit keres itt? - kérdezte Brandon. Még mindig nem tegezett, tartotta magát azokhoz az eszement illemszabályokhoz. Pedig ez már legkevésbé sem volt illedelmes helyzet. Ő éppen egy bottal készült eszméletlenre verni a vőlegényemet, miután - ahogy a többi alakból kivettem - a testvéreivel legyengítették.
- Szerintem nyilvánvaló, hogy mit keresek itt - jelentettem ki.
- Nem, egyáltalán nem - felelte. - Egy nőnek semmi köze a férfiügyekhez. Önnek otthon lenne a helye.
- Ó, szóval maradjak otthon, míg a vőlegényemet elverik. Teszem hozzá, aljas módon, nem egyenlő küzdelemben. Hát, szerintem pedig mellette a helyem - csattantam fel.
- De hát én teljesen jól vagyok - mosolygott rám.
- Az engem miben érint?
- A vőlegénye teljesen épségben van. Nincs semmi bajom - jegyezte meg. Döbbent arcom láttán még szélesebb lett vigyora. - Ó, hát maga még nem tudja! Én vagyok az új vőlegénye.
Gúnyosan felvontam a szemöldököm. - Az új...?
- Nem tudta, hogy ön volt a párbaj tárgya? Kiütöttem Robint - tette hozzá önelégülten.
- Nem lehetsz ennyire hülye - csúszott ki a számon, de nem bántam.
Meglepődött, vagy azon, hogy tegezem, de inkább a jelzőn és a reakciómon.
- Ez a szabály - erősködött. - Aki nyer, mindent nyer.
Ez volt az a pillanat, mikor elegem lett.
- Először is... nem hinném, hogy szabályos hárman egy ellen fellépni, márpedig amint látom, te eléggé tiszteled a szabályokat. Másodszor pedig - villant meg a szemem - engem senki sem kezelhet nyereményként!!! - üvöltöttem, s előrelépve behúztam neki egy hatalmasat.
Hátraesett.
- Takarodjatok innen! - ordítottam hármójuknak.
- És ha nem? - lépett előre az egyik fiú fenyegetően, mikor Brandon feltápászkodott, az orrát fogva.
- Brutus, Dante, ide! - kiáltottam, mire a kutyáim kiugrottam a bokor mögül. Aztán mintha őket akarnám uszítani, rámutattam a három aljas gazfickóra. Bevették, hogy a két vicsorgó vadállatot rájuk eresztem, és inkább menekülőre fogták.
Ahogy kitisztult az út köztem és Robin között, odaszaladtam hozzá. A földön feküdt, a hátán, de magánál volt. A sötétben is ki tudtam venni, hogy felszakadt a szemöldöke és a szája sarka, valamint véraláfutás húzódik az állkapcsán. Legszívesebben gyengéden végigsimítottam volna rajta, de megkeményítettem magam. Megragadtam a karját, és felrántottam. Ha érzékeny területet sértettem is, nem adta jelét fájdalmának.
Lassan vánszorogtunk a vár felé a sötét éjszakában a két kutyával kísérve, egyetlen szó nélkül. Robin túl gyenge volt, hogy megszólaljon, én pedig túl dühös.
***
Annak ellenére, hogy mennyire haragudtam rá, ott virrasztottam a vőlegényem ágya mellett, egészen másnap délig, míg fel nem ébredt. Egy szemhunyásnyit sem pihentem egész éjszaka, ezért tudatában voltam, hogy szemem alatt sötét karikák húzódnak, tekintetem lomha - s szigorú a mélyén megbúvó dühtől. Figyeltem az alvó Robint, akinek az arcára nyugodtság, béke költözött, s őriztem az álmát. Néha ellágyultam, kedvem támadt megsimogatni a homlokát, a kezét, beletúrni a hajába. De amint kinyúlt a kezem, azon nyomban visszatettem az ölembe, s szívemet megkeményítve összekulcsoltam ujjaimat - hiszen én most mégis csak haragudtam.
Aztán dél körül kinyílt végre a szeme. Cserepes ajka közül egyetlen rekedt szócskát nyögött: - Rine! - s ennek a szónak oly könyörgő, bűnbánatos hangzása volt, hogy a szívemig csengett.Ennek ellenére nem feleltem, némasággal büntettem, összeszorított szájjal nyomtam a kezébe az előre kikészített pohár vizet, hogy megnedvesítse száraz ajkát.
- Köszönöm - lehelte, s mohón, nagy kortyokban nyelte a nedűt, szája sarkából pár csepp lecsorgott.
Amint letette a poharat, komoran rám nézett. - Haragszol?
Erre sem feleltem, tudtam, hogy ha megszólalnék, annak veszekedés lenne a vége. Egy nedves rongyot vettem a kezembe, az arca fölé hajoltam, az állát megragadva felemeltem a fejét, s lágyan törölgetni kezdtem. Óvatosan tapogattam meg a két sebet - a szemöldökénél és a szájánál.
Mondd ki, Robin, mondd ki!
- Tudtam én, hogy haragszol! Rine, de kérlek, mondj már valamit! - könyörgött, aztán mikor kátta, hogy hasztalan, összeszűkült a szeme. - Azt szánod büntetésnek, hogy nem szólsz hozzám?
Nem, csak arra várok, hogy kimondd...
- Rine, de muszáj volt elmennem! - kiáltott fel keservesen.
Mondd már! Csak azt az egy szót!
- Téged szidott az a marha, rágalmazott, én pedig nem akartam a te becsületedet... hé, te hová mész? Ne hagyj itt! - üvöltött utánam, mikor észrevette, hogy kifelé indulok. Nem törődve az ellenkezésével, bezártam magam mögött az ajtót. Nem akartam a mentségeit hallgatni, még ha igazak is.
És bár kívül nem látszott, de sajgot a szívem. Azonban inkább nem szóltam egy szót sem, minthogy jelen állapotomban veszekedni kezdjek vele, mert elhangozhatott volna egy-két olyan kifejezés vagy rágalom, melyet sem hallani, sem pedig kimondani nem akart volna egyikünk sem.
Egyetlen mód lett volna, hogy szóra bírjon, de erre ő nem jött rá. Eszébe sem jutott, hogy esetleg bocsánatot kéne kérnie.
--------------------------------------------------
Még egyszer elmondom, hogy sajnálom a késést...
Remélem, kapok kommenteket, de nem igazán reménykedek. Ekkora kimaradás után vannak még, akik szemmel követik a blogot? Mindegy is, a részt feltettem... :)
Boldog új évet mindenkinek! Orchidée
